Ha engem kívülről néztél, talán, sosem feltételezted, hogy bármi problémám lehetett az életemmel. Hisztinek tűnhetett mindaz, amiről eddig olvastál tőlem. Egy csajszi, aki figyelmet akar bármi áron, és bizonygatni akarja, hogy értékes. Az is lehet, hogy még ennyire sem érintettelek meg, nem is voltam számodra még annyira sem érdekes, hogy ennyit is...

A mottóm az lett az elmúlt félévben, hogy "szeretném másoknak megadni azt a támogatást, amit én anno nem kaphattam meg". Nagyon sok dolog van, amit ma átlátok, és tudok, aminek a birtokában ma már egy teljesebb, értékesebb, nyugodtabb életet tudok élni lelki szinten.

Egy újabb Halottak Napja jött el, amikor Rád emlékezem.

Ha megengedjük magunknak, hogy egy pillanatra megálljunk, és tudatosan kiszálljunk a Mókuskerékből, akkor feltehetjük magunknak a kérdést, ki is vagyok én valójában?

/Az előző heti blog folytatása/

Ki vagyok én? Ezt a kérdést naponta tesszük fel magunknak miután megtörténik velünk az elképzelhetetlen veszteség. Én legutóbb arra jöttem rá, hogy édesanyám nekem a gyászoló identitását hagyta örökül, amikor 17 éves koromban elment, és nem azt, amit szerettem volna megkapni kamaszként: a felnőttek identitását.

Bárcsak tudnánk mi emberek, mi az élet maga, mi az értelme, és hogyan is kell élni valójában...

Ma egy videót hallgattam, ahol egy hölgy beszélt arról, hogy mennyire megrendülten vette tudomásul, hogy láthatatlanná vált az új énje, mikor egy súlyos veszteség érte, meghalt a férje. Ő az özvegyek gyászáról beszélt és az ő személyes megéléseiről, de abszolút azonosulni tudtam vele.

A szívemben hordozlak mindig. Ott vagy velem minden lépésemnél. És ezt csak most vettem észre, mikorra már évek óta minden más helyen kerestelek, szüntelenül.