Régen írtam. Olyan nagy tempóban változom, mégis sokszor nehéz szavakba önteni, megfogalmazni mindazt, ami bennem történik.

Nem fogom megmondani neked, hogy mit tegyél. Azt mondom el, írom le, amit én tapasztaltam életem során, és amit megértettem magammal kapcsolatban ebben a témakörben.

Ma reggel úgy keltem fel, mint az elmúlt huszonhárom évben szinte minden egyes alkalommal, és mégis történt valami különös, mert amikor kinéztem az ablakon, és megláttam a napsütést, azt a csendes, teljesen hétköznapi, mégis valahogy tiszta pillanatot, egyszerűen belém hasított egy felismerés, amelyet már sokszor megfogalmaztam magamban gondolati...

Változik a világ. Megrendítő élmény ez számomra. Az viszont talán még megrendítőbb, hogy közben mennyire képtelen vagyok örülni. Nem a változásnak, hanem úgy általában.

Van egy fénykép a nappaliban. Megsárgult, kopott, gyűrött.

Megkérdezték tőlem a minap, hogy miért ezt a pályát választottam? Nem igazán értettem a kérdést, de elgondolkodtam rajta. Előtte egy régi ismerősöm hűlt el tőle, hogy hogyan bírom én ezt, hogy gyászolókkal foglalkozom?

Olyan könnyen, és olyan húsbavágóan tudjuk bántani egymást, szinte észrevétlenül. Ha az ember kilép a fényre, akkor ezt vállalnia kell. De vajon mi a határa annak, amit el kell tűrnünk, csak azért, mert jelen merünk lenni?

Amikor a régi élet már nem működik, de az új még nem épült be stabilan a személyiségszerkezetedbe, addig a rendszer instabil.

Nem könnyű ezen az úton járni.