Van egy fénykép a nappaliban. Megsárgult, kopott, gyűrött.

Megkérdezték tőlem a minap, hogy miért ezt a pályát választottam? Nem igazán értettem a kérdést, de elgondolkodtam rajta. Előtte egy régi ismerősöm hűlt el tőle, hogy hogyan bírom én ezt, hogy gyászolókkal foglalkozom?

Olyan könnyen, és olyan húsbavágóan tudjuk bántani egymást, szinte észrevétlenül. Ha az ember kilép a fényre, akkor ezt vállalnia kell. De vajon mi a határa annak, amit el kell tűrnünk, csak azért, mert jelen merünk lenni?

Amikor a régi élet már nem működik, de az új még nem épült be stabilan a személyiségszerkezetedbe, addig a rendszer instabil.

Nem könnyű ezen az úton járni.

Sokféle érzés van most bennem. Egymás mellett, egymásnak feszülve, néha kibékíthetetlenül. És talán ez az egyik legpontosabb leírása annak, milyen is a gyász belülről.

Boldog születésnapot anyucikám!

Ma kifejezetten nehéz napom van. Ma különösen kiváltságosnak látom azokat az embereket, akik nem élnek mély gyásszal a szívükben.

Olyan alapigazság, és mégsem e szerint élünk, hogy csak fogadd el a dolgokat olyannak amilyenek.