Sokféle érzés van most bennem. Egymás mellett, egymásnak feszülve, néha kibékíthetetlenül. És talán ez az egyik legpontosabb leírása annak, milyen is a gyász belülről.

A gyászban nagyon gyakran történik meg, hogy miközben az életed egyes részei kívülről épülnek, más részeid belül összetörnek. Javul a tested, rendeződik valami a hétköznapokban, haladsz előre, és közben egy másik ponton valami elromlik. Újra fáj. Újra megnyílik. Újra kérdéseket dob fel.

A gyász nem egy lineáris fejlődési út.

A mai gyászelméletek (például a kettős folyamat modell) szerint a gyász természetes módon ingadozik. Van, amikor a veszteség felé fordulunk – emlékekkel, fájdalommal, hiánnyal –, és van, amikor az élet felé – működéssel, építkezéssel, örömmel. Ez a váltakozás nem visszaesés, hanem maga az alkalmazkodás. Nem egy egyenes vonal, amin egyszer csak "túl vagyunk". Sokkal inkább egy változási folyamat, ami ciklusokban érkezik. Hullámokban jön. Van, amikor beterít mindent, és van, amikor csak részeket szürkít be. És olyan is van, amikor egyszer csak észreveszed: ahol eddig hiány volt és üresség, ott már valami megjavult. Már nem fáj úgy. Már nem marja szét savként a húst. Már nem olyan eleven.

Csakhogy ilyenkor gyakran más részek kezdenek el égni. Új pontokon csap fel a fájdalom. Új kérdések jelennek meg. És ott állsz, azzal az érzéssel, hogy: Istenem, nincs ennek az egésznek semmi értelme, ennek SOHA nem lesz vége. 

Mintha ez egy örök harc lenne. Egy végtelen utazás, ahol nincs pihenő. Mindig menni kell. Mindig új dolgokat kell felfedezni. Mindig olyan helyzetekben találod magad, ahol még sosem voltál, és úgy kell viselkedned, ahogy addig még nem.

És ezt nem lehet abbahagyni.

Sokan attól félnek, hogy "rosszul gyászolnak", amikor elfáradnak, amikor elegük van, vagy amikor megállnának. Fontos tudni: a gyász nem azért halad előre, mert erőltetjük, hanem mert az idegrendszerünk és a pszichénk folyamatosan alkalmazkodik egy megváltozott valósághoz. Mert a gyászfeldolgozás nem egy olyan folyamat, amiből ki lehet szállni. Nincs megállás. Nincs visszafordulás. Csak előre van út. A nehéz részekkel együtt!!!!

Ha viszont egy kicsit "kizoomolunk", és ránézünk a nagy egészre, akkor ez az örökös utazás valójában egy fejlődési út. Egy önismereti út. Egy önelfogadási út. Egy életelfogadási út.

Ezen az úton vannak jó állomások. Vannak szép városok. Vannak megnyugtató tájak. De az életed örökre egyfajta keveréke marad a keserédesnek és a jónak. Nem lesznek már teljesen, tisztán jó pillanatok. Mert mindig, valahol a leghátsó agytekervényed egy eldugott zugában fel fog sejleni egy gondolat: "de ő ezt már nem látja", "ő ezt nem élhette meg", "ha itt lenne, még teljesebb lenne".

Tudsz örülni. Tudsz jól lenni. Tudsz nemcsak funkcionálni, hanem valóban élvezni az életed. És mégis: ott marad az érzés, hogy vele ez egyel több lenne. Egyel komplexebb. Egyel jobb.

A gyászban mindezt egyszerre érzi az ember.

Az egymásnak ellentmondó érzések – öröm és bűntudat, megkönnyebbülés és fájdalom, remény és üresség – nem azt jelentik, hogy valami baj van velünk. Ezek az ambivalens érzelmek a veszteségfeldolgozás természetes velejárói. 

És gyakran eljön egy pont, amikor, ha tudatosan is állsz a veszteségedhez, ha rá is mersz nézni a fájdalmadra, ha dolgozol is önmagadon, ha segítő szakemberhez is jársz, ha minden kapaszkodóhoz odanyúlsz is, még akkor is egyszer csak megszületik egy ijesztő gondolat benned: ezt talán nem is kellett volna túlélni. Hogy ezt nem szabadna túlélni. 

Egy anya, egy gyermek, egy társ elvesztését nem lenne szabad kibírni.

És amikor ezt az érzést is megengedjük magunknak, akkor történik valami fontos, akkor végre szabadok leszünk. Felszabadulunk a terheink alól, a megfelelés alól, a "jól" gyászolás terhe alól. Felfedezhetjük magunkban az összes színt, és ezzel együtt választhatunk, hogy hogyan tovább. Ez valójában szabadság.

Muszáj időnként elhinni, még ha csak nagyon halványan is, hogy van egy nagyobb perspektíva. Hogy volt a fájdalom. Volt a rengeteg érzés. Voltak az akadályok, amik a veszteség után gördültek elénk. De kell, hogy legyen egy nagyobb igazság is.

Sokszor csak addig jutunk el, hogy "ezt nem szabadott volna túlélni". És ez önmagában is egy nagyon őszinte, nagyon emberi pont. De ezen túl létezik egy szélesebb látószög, ahonnan rá tudunk nézni önmagunkra is. 

Arra, hogy mennyi erő van bennünk. Mennyi érték. Mennyire fontos, hogy mindezt érezzük. Hogy nem fedjük el. Nem tagadjuk le. Nem mismásoljuk el.

Nehéz egyszerre tartani ezt a sok, egymásnak ellentmondó érzést. De valójában ebben van meg a gyászolásunk és a jövőnk megélésének teljes szabadsága.

És ha ezeket az árnyékos vagy ellentmondásos énrészeket is integrálni tudjuk, ha meg tudjuk tanulni szeretni és egyensúlyban tartani őket, akkor elérhetővé válik egy olyan élet, ami élhető és szerethető.

Egy olyan élet, amiben egyszerre lehet jelen az az érzés is, hogy "ezt talán nem kellett volna túlélni", és az is, hogy "mégis hiszem, látom, érzem: ennek az egész életnek van értelme". 

És fontos kimondani: ezt az utat nem kell egyedül végigjárni. Vannak pontok, amikor jó, ha van valaki, aki kísér, aki tartja a teret, aki segít eligazodni ebben a belső utazásban.

Ha egyszer úgy érzed, hogy jól jönne egy ilyen megtartó jelenlét, tudd, hogy létezik online gyászkísérés is. Olyan forma, ahol a saját tempódban, biztonságos közegben lehet ránézni mindarra, ami benned zajlik.

Egy finom gyakorlat: ha szeretnéd, próbáld ki, hogy leírsz egymás alá három mondatot:

• "Most ezt érzem a legnehezebbnek a gyászomban…"

• "Most ebben érzek egy kis mozgást, változást…"

• "Ami most egy picit megtart…"

Csak írd, ami jól esik és érezz. Nincs helyes megoldás!