Amikor a régi élet már nem működik, de az új még nem épült be stabilan a személyiségszerkezetedbe, addig a rendszer instabil.

Vissza nem tudsz menni a régi működésmódba teljesen, csak a berögzött automatikus gondolatok pattannak vissza még a homályos múltból. Az új alapod pedig még épül, nem teljesen hihető, nincs még, ami gondolati szinten alátámassza, hiszen minden új cselekedeted, és új irányod alakítja majd azt, hogy hogyan sül el. És hogy ez milyen gondolatokat szül benned, és az milyen érzéseket vált ki.

Totális instabilitás, de már biztosabb alapokon. Ez nem szétesés. Nem káosz.

Ez valami, ami épül a szemed előtt, és még nem tudod mi lesz a vége. Ettől is félelmetes. Attól, hogy akár ez most végre jól is elsülhet. Számomra, aki az eddigi életét totális kudarcnak érzi, ez felfoghatatlan tapasztalás.

Még nem tudok mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy magamból adtam, és az valakinek hasznos, és jó volt. És azt meg végképp nehéz belátni és elismerni, hogy nekem ez megy, a helyemen vagyok, és jól érzem magam valamiben, amit ráadásul minden részében én alkottam meg, én hoztam létre. 

Nem vagyunk készen soha. Talán, el kell fogadnom azt is, hogy én sosem leszek magamban teljesen biztos. De azt viszont el lehet érnem, és talán, már arrafelé is tartok, ahol, én tudom, hogy jó vagyok. Nem tökéletes, nem teljes, de elég jó. 

Elég jó ember. Elég jó szakember.

Az embereknek nem nagy megoldásokra van szüksége, nem csilli-villi technikákra. Azt szeretnénk érezni, hogy jók vagyunk. Elég jók vagyunk önmagunk számára. Ha ez megvan, már nem borít fel a világ őskáosza. Nem rendül meg minden pillanatban a belső hitünk.

Az alap ugyanis az, hogy higgy magadban. Higgy magadnak. Ezt sokan hosszú ideig meg sem merjük próbálni, mert az nem lehet a megoldás, hogy én jól érzem. Fel sem merül a legtöbb emberben az, hogy valamit jól gondol, jól érez, jól hisz.

Ha egy éve valaki azt mondta volna nekem, hogy ma itt tartok, már elhittem volna neki. Talán. 

Két éve kinevetem. Három éve, azt se gondoltam volna, hogy még élek ekkor.

Az ember változik. A világ és a körülmények, így a lehetőségeink is állandóan mozgásban vannak.

Mi meg, meg akarjuk ezt állítani. Ki akarjuk merevíteni az épp ideális képet. És ragaszkodunk. Ennek így kell lenni. Ez csak így lehet. Csak így a jó. Csak ez a jó.

És mivel ez teljesen ellene megy a világi törvényszerűségeknek, az evolúciónak, így szenvedésre vagyunk kárhoztatva.

Ha nem vesszük figyelembe azt, hogy minden változik, így mi is, és ezt tulajdonképpen körömszakadtáig tagadjuk, a szenvedésünk garantált.

Én úgy látom azért fél a mai ember a változástól, a saját változásától ennyire, mert nem hisz.

Nem kell ehhez egyházi hit. Belső hit viszont nagyon. Magadban. Valamiben, ami több nálunk, ami bennünk is ott van, és súgja az irányt. Ami, vagy aki folyton jóra és többre sarkall. Azt szeretné, hogy mozgásban légy, hogy fejlődj. Ez a csendes suttogó belső hang minden ember lelkében ott van, de akkora lett a zaj, hogy már nem halljuk.

Számomra ez a hang lett az iránymutató. Úgy élek, ahogy belülről jön. Néha még nem értem, néha nem hallom, de pontosan érzem, hogy jót akar nekem, és a jót, a valódi énemet akarja kihozni belőlem.

Ha bizonytalan vagyok, akkor csak elcsendesülök, és kérem tőle, mutassa meg merre tovább. És valahogy mindig megértem a válaszokat. Jelek formájában jön a válasz legtöbbször. Egy jó hirdetés a Facebookon, ami éppen megoldja a problémám.

A párom szájából olyan mondat hangzik el, ami a kérdésemre választ ad, pedig Ő nem hallhatta a kérdésem.

Egy pillangó az úton, épp akkor, amikor ez irreális.

Nagyon szeretem érezni a kapcsolatot önmagammal. Élvezem, amikor elönti a melegség a mellkasom a szívem környékén, és lesugárzik ez az örömteli izgalom a gyomromig.

Ilyenkor tudom, hogy önmagam vagyok, és amit gondolok és érzek, az vagyok én igazán. Így írom ezt a bejegyzést is. Bizonyossággal a szívemben, hogy ezt most valóban én írom. Belülről. Onnan, ahol a legbelső igaz önvalóm beszél hozzám. Hogy ez Isten? Vagy ez is "csak" én vagyok? Nem számít. De érzem a kapcsolódást magammal, és érzem, hogy amit teremtek ilyenkor, az jelentős. Lehet, hogy csak egy emberhez jut el, és az is lehet, hogy ezrekhez.

Nem ezért írom. Azért írom, mert érzem, ez a dolgom itt a földön. És ha ismersz régóta tudod, hogy nekem ez hatalmas előrelépés. Tudni, hogy van helyem itt, és tudni azt, hogy mi a dolgom itt.

Imádom ezt az érzést magamban. Úgy éltem le közel 40 évet, hogy sosem éreztem ezt a belső megerősítést, és biztonságot. Azt, hogy jól vagyok, jó vagyok és a helyemen vagyok. És a legfontosabb, hogy biztonságban vagyok önmagammal.

A világ egy őskáosz ma. Megtébolyult a politika. Család család ellen fordult. Ilyenkor csak ez a belső biztonság segít stabilitásban maradni. Nem billent ki a szenny, a hazugság, és az ártó félelemkeltés. Tudom, hogy az én lelkem nem mérgezhetik meg. A kisembernek ez az egy fegyvere lehet a hatalmasokkal szemben.

Az, hogy hisz, lát és bízik: magában. Mert minket nem tudnak megvezetni már, mert jöhet bármilyen rendszer, mi akkor is stabilan állunk és tiszta szívvel.

A gyász nem a legrosszabb, ami történhet velünk. Az a legrosszabb, ha elveszted önmagad. A belső hangod, és csak sodródsz. Ha már nem hiszel önmagad jóságában. Akkor azt tesznek veled mások, ami nekik jó, és te nagyon nehezen tudsz kikerülni, ha egyáltalán ki tudsz kerülni ezen emberek bűvköréből.

Hosszú évekig voltam én is áldozat. Nem volt eszközöm küzdeni ellene. Nem volt egy ember sem, aki valóban látott engem, és jót akart nekem. Legalábbis én nem éreztem így.

Mi segített? Ki segített?

Igazán nem tudom. Nem egy dolog. Ezer apró lépés önmagamért.

Egy soha el nem múló gyereki naivitás.

Olyan jó, most lenni itt ebben a térben, ahol nem szégyellem, azt, aki ma vagyok. Olyan fura is szégyen nélkül létezni, ezért még néha egy pillanatra felsejlik, hogy emlékeztessen mit sikerült meghaladnom.

Büszke vagyok arra, hogy rátaláltam a gyászkísérők útjára. Ez nekem legalább akkora áldás, mint amekkora kihívás. Tanulok. Fejlődök. Úton vagyok. Nem állok meg. Míg élek, én már ezt fogom csinálni valamilyen formában.

Tanítok, beszélek erről a másik életről. Ami az áldozatiság után van. A veszteségek elszenvedése után kezdődik.

Tarts velem, akkoris, ha ma még nem érted, és főleg nem hiszed, hogy lehetséges felállni a legnagyobb lelki mélyégekből is. Hiszem, hogy lesz olyan eszköz, olyan mondat, ami téged is rátesz egy másik életszemléletű útra.

Én itt leszek.

Várlak.