Az Élet nem olyan, mint amilyennek mi szeretnénk látni

Ha megengedjük magunknak, hogy egy pillanatra megálljunk, és tudatosan kiszálljunk a Mókuskerékből, akkor feltehetjük magunknak a kérdést, ki is vagyok én valójában?

Arra jöttem rá az évek során, hogy nekem fogalmam sem volt róla ki vagyok. Az, ahogyan én működök, az nagyon eltért attól, ahogyan én másokat működni láttam, és mivel azt hittem, ők csinálják jól, elkezdtem már nagyon korán úgy működni, ahogy hittem, hogy kell.

Még ma is sokszor kapom magam azon, hogy nem mondok véleményt, nem foglalok állást, mert ki akarom puhatolni mit gondol a másik, és akkor majd gondolom én is azt. Nem mindenkivel szemben csinálom ezt, de sokszor megyek bele abba, hogy elnyomom a saját jogos igényem, a véleményem, és inkább a másik félnek engedek. 

Gyerekkoromtól fogva van egy olyan képzet bennem magamról, hogy fura vagyok. Nem vagyok átlagos. Belül mindig olyannak láttam magam, mint aki nagy dolgokra hivatott. Híres lesz. Szerepelni fog. Valahogyan jelenteni fog valamit, az, hogy létezik. De ez csak nagyon halk belső hang volt. Sokkal inkább gondoltam azt, hogy ezt úgy érhetem el, ha olyan vagyok, mint mások, nem pedig úgy, hogy ezt a furcsaságom elfogadom, megszeretem, és elfogadtatom másokkal. 

Ez fel sem merült bennem.

A valóság is hamar elszakított ettől a belső képtől, hiszen egész korán megtapasztaltam a műtéteim és a betegeskedések által, hogy az élet törékeny, mulandó és nincs felette semmi kontrollunk. És amikor ott tartottam fiatal kamasz koromban, hogy lehettem volna Bárki, Valaki, akkor meghalt anyu. Az élet azt az arcát mutatta felém, ahol úgy éreztem, nincs itt az ideje annak, hogy én kerüljek sorra. Kedvem sem volt, a lehetőségek is elszálltak. Anyu volt az egyetlen a Földön, akinek egyáltalán mesélni mertem arról, kinek is látom magam. Ahogy Őt eltemettük, eltemettük vele az én álmaim és az én addigi bimbódzó önmagam is.

Nem volt kérdés a temetés után bennem, hogy ki vagyok. Senki lettem. Semmi lettem. Üres lettem.

Lefagytam, és csak arra vágytam, valaki mondja meg, hogy lesz ezután, és mondja el az összes lépést, amit nekem meg kell tenni. Képtelen voltam bármire magamtól. A gyászban a lefagyás és a regresszió (visszaesés, visszafejlődés, visszalépés) állapota normális reakció. Ha ezt segítik, támogatják, egyáltalán észreveszik, akkor lehet könnyedén túllépni rajta. 

Annyira normális lett számunkra anyu halála után, hogy csak úgy vagyunk. Nem beszélünk. Mindenki tudta, hogy mindenki szenved, és ezzel meg is elégedtünk. Én 17 voltam, tesóm 24, apu 53.

Az én tragédiám (legalábbis én annak látom), hogy már majdnem 18 voltam. Ha kevesebb vagyok, egyértelmű lett volna, hogy meg kell engem támogatni. Így viszont mindenki, én magam is felmentettem magam azzal, hogy már majdnem felnőtt vagyok, nekem ezt meg kell már tudni oldani magamnak, egyedül.

Egy felnőtt ember elbír egy gyászfolyamatot. Senkinek eszébe sem jutott segítséget kérni. Fel sem merült szakember bevonása. Igazából abszolút úgy hittük, hogy amiben vagyunk, és ahogy azt kezeljük, az a helyes.

Innen indult el a túlélő üzemmódom, ami ki is zárta az önazonos létezés, és a ki vagyok én kérdéskör felvetésének a lehetőségét is. A túlélő üzemmódban a feladat megtenni egyik lépést a másik után, vegetálni, létezni. Csinálni a dolgunkat.

Honnan tudtam mi a dolgom?

Sehonnan. Anyu halála előtt, mikor a kórházban volt, úgy éreztem tennem kell valamit. Elkezdtem főzni. Nem mellesleg enni is akartam. És aztán ez rajtam maradt. Én lettem a háziasszony. Takarítottam, főztem minden áldott nap, suli mellett. 

Nem tanított senki, nem segített senki ebben. Tudtam, ez már az én dolgom. Nekem kell ebben helytállni. Ezt most nem is ragozom tovább. Hosszú évek teltek túléló üzemmódban, ahol minden lépésem azt határozta meg, hogy vajon, mit is kellhet nekem tenni, a világ szerint.

Fel sem merült bennem, hogy magamra hallgassak. Anyu halála után még furábbnak éreztem magam. A kortársaknak úgy igyekeztem megfelelni, hogy nem terheltem őket  a gyászolással. Ugyanezt tettem otthon is. Nagyon kimerült voltam, fásult, üres, de ezt nem mutattam senkinek. A párkapcsolataimban mertem inkább önmagam lenni, de ott is csak ritkán mertem szétesni. Úgy véltem senki nem kíváncsi a panaszkodásra.

A lényeg az, hogy mire 30 lettem már abszolút nem voltam tisztában azzal, ki vagyok, mi a jó nekem, és merre szeretnék tovább menni. Soha nem volt egy suli, egy munkahely, ahol azt éreztem, magamból is tudok adni, ahol úgy tudtam volna létezni, hogy az jó érzéssel tölt el. Tudtam, hogy baj lehet velem, tudtam, hogy nem ennyire rossz az életem, mint amennyire nyomorultul érzem magam benne, de mégsem találtam válaszokat. Egész felnőtt életem esetleges volt. Igazából nem haragudtam volna a Jóistenre, ha valahogy elveszi az életem. Én magamtól direktben nem tudtam volna  a halált választani, de érdekes módon az életemet sem szerettem éni, és nem éreztem azt, hogy önmagamat bármikoris szívesen választanám.

Olyan életmódot is választottam a 30-as éveimben, ami hozzásegített ahhoz, hogy ez az élet hamar véget érjen. Féktelen bulizás, ivás, pasizás. Nem érdekelt semmi. Csak nem akartam érezni, hogy mennyire üres és fájdalmas az életem. Ahogy mentek az évek előre, és én egyre inkább lemaradtam a kortásaimtól, egyre jobban gyűlöltem magam. 

Hogy lehetek ekkora lúzer? Hogy lehet az, hogy nekem semmi nem alakul? Miért van az, hogy mindenkinek van hivatása, jó állása, háza, lakása, gyereke, kutyája, vagyona, csak nekem nincs?

Mindenkiben csak azt vettem észre, hogy mije van, ami nekem nincs. Minden nap találtam egy újabb indokot, okot arra, hogy még jobban gyűlöljem magam. Kínoztam magam ezzel. Majdnem a halálig.

Azt éreztem, büntet az Isten. Szerencsétlen vagyok, nyomorult, haszontalan, felesleges és láthatatlan. 

Mikor ki tudtam mondani ezeket magamról, és segítséget kértem, akkor sem jött segítség, vagy nem úgy, ahogy én azt vártam. Az pedig még méllyebbre lökött a saját posványomba.

Minden rohadt nap csak azt akartam, hogy valahogy ennek legyen vége.

Mélyen, őszintén, az összes zsigerig, sejtig gyűlöltem azt, aki vagyok!!!

Papírra vethetetlen szavakat üvöltöttem magamnak. Éreztem, tudtam, hogy pusztítom magam. De én ezt akkor már akartam is. Nagyon vágytam arra, hogy végre legyen nyugalom, biztonság és szeretet, legyen végre béke, és erre akkor csak a halálomat láttam alkalmas útnak.

Természetesen erről senki nem tudott. Nagyon szépen játszottam a szerepeket kifelé.

Belül azt is gondoltam, ezt mindenki tudja, hogy így érzem magam, csak ez senkit nem érdekel. Nem akarnak nekem segíteni. Hisz mikor kértem, nem nyújtottak megfelelő segítő kezet.

A 30-as éveim közepe volt az abszolút mélypont. Ekkor jött a műtétem. Ekkor jött a mostani Párom.

És ami azóta történik és változik bennem, az pedig a csoda.

Rettenetesen hálás vagyok Istennek, hogy végül nekem egy másik utat mutatott meg a műtéttel, a Párommal.

Nem vette el az életem. Éppen ellenkezőleg. A kezembe adta a lehetőségét annak, hogy végre felfedezzem, ki is vagyok én valójában, és mi is az én életfeladatom.

Ki vagyok én ma?

Egy nyugodt, higgadt lélek, aki szereti azt a személyt, akivé válik. Büszke erre az útra, a sebekre, a folyamtra, amiben van. 

Én irányítom ma már az életem. Kiléptem a túléló-üzemmódból.  És ma sincs semmim. Nincs vagyonom, családom, gyermekem, házam. Szó szerint nincstelen vagyok. A mai világ megítélése szerint. 

Csakhogy ma már nem ehhez mérem magam, és azt, hogy mit is érek én. 

  A világ legyszerencsésebb, és leggazdagabb emberének érzem magam, éppen most is, mikor azt csinálhatom, ami feltölt. Írok. Arról, hogyan mentettem meg az életem, és hogy mit okoz a gyász bennünk valójában. 

Ez nekem küldetés. Ez áldás. Ez egy belső vezettetés. Ez egy felső vezettetés. 

Én ma már nem vagyok egyetlen sejtemben sem az a személy, aki akár két évvel ezelőtt is voltam. Nem tagadom el. Mindent ennek az útnak, ennek a folyamatnak köszönhetek.

De ma már nem választom azt az életmódot. Akkor tudatlan, eszköztelen voltam. Nem vagyok ezért hibás. Tettem, amit ott akkor tőlem a legjobban telt. Ennyire volt elég. De itt és most, annyival szélesebb a látómező. És nagyon másképp tekintek önmagamra, és ez változtatott meg mindent körülöttem.

Lehet, hogy  a felszínen továbbra sincs semmim. De belül ma már mindenem megvan a boldog és teljes élethez.

Én ebben hiszek, mert ezt élem. És ezt szeretném átadni másoknak.

A változás csendes. Néma. Lassú. Pokoli belső munka.

De ez én azt hiszem, nagyon megéri, csak nagyon kevesen merjük ezt az utat választani. Nem baj. Nekem ez volt megírva. Hiszem. Tudom. Tapasztalom.

Ma már amit furaságnak hittem egész életemben, amit szégyelltem, eltagadtam, és meg akartam változtatni, ez lett a fő mozgatórugóm.

Tudom, hogy nem véletlen vagyok ilyen. Csak így, ezzel a lélekkel lehet betölteni azt az életcélt, amire én leszülettem. Minden seb kellett, minden tévút. Minden műtét. Anyut is el kellett veszítenem. És önmagam is, egy ponton.

Ezen egyedül kellett végigmennem.

Úgy érzem, nekem most nyílik ki a világ. Most kezdődik a valódi önazonos életem. Úgy érzem a következő 50 év szárnyalás lesz, és ahhoz pont ez az első 40 év szükségeltetett.

Nem tudom hová visz az utam, nincs egy konkét kép a fejemben. De azt tudom, pontosan tudom, hogy ahol most vagyok, aki most vagyok, az pont az a hely , és pont az az ember, ahol lennem kell, akinek lennem kell.