Ki vagyok én?

Ki vagyok én? Ezt a kérdést naponta tesszük fel magunknak miután megtörténik velünk az elképzelhetetlen veszteség. Én legutóbb arra jöttem rá, hogy édesanyám nekem a gyászoló identitását hagyta örökül, amikor 17 éves koromban elment, és nem azt, amit szerettem volna megkapni kamaszként: a felnőttek identitását.

Ez az aprócska örökség az egész életemet írta és formálta, és alakítja a mai napig. Nekem nem adatott meg az, hogy akár egy percig is lehessek gondtalan fájdalmak nélküli felnőtt. Ma ez a tapasztalás mély fájdalom és hiányérzet bennem.

Mindig küzdöttem az átlagos életért, hogy élhessek úgy, mint a kortásaim. És a felszínen lehet, hogy néha sikerült is, csak nekem ehhez iszonyatos belső vivódásokon és belső harcokon kellett átverekedni magam. Nem mertem a világ előtt vállalni, hogy más vagyok, egy gyászoló fiatal felnőtt. Nem mertem, mert azt hittem azzal teszek a legjobbat magamnak, ha átlagos életet élek, és megfelelek a külső elvárásoknak. Mindegy mi volt ennek belül az ára. 

Tökéletesen átlagos fiatal felnőtt lettem. Buliztam, pasiztam, csalódtam, drámáztam, tanultam, összetörtem szíveket, aztán az én szívem is összetört. Közben belül halott voltam. 

Ha nem tudod abban a pillanatban elkezdeni feldolgozni a veszteséget, amikor kapod, mert túl hirtelen, túl drasztikus, akár traumatikus és nincs hozzá sem segítséged, sem belső megküzdési eszközöd, akkor a lelked azt fogja csinálni, hogy eltávolít a problémától, és majd később, mikor úgy érzi felkészültebb vagy visszadobja rád.

Évek teltek úgy el, hogy nem tudtam ki vagyok, csak megfeleltem, ahol csak tudtam.Nem gyászoltam. És mindezt annak a reményében, hogy egyszer majd jön valaki, aki a hónom alá nyúl, és azt mondja:ügyes vagy, ezt jól csináltad,kiálltad a próbát, mostmár itt vagyok, és segítek neked! 

Úgy gondoltam, hogy ha elég jól teljesítek a felszínen előbb-utóbb látni fogják, tudni fogják azt, hogy az nekem nemhogy nem könnyű, hanem egy élet-halál harc minden napért, és meglesz a jutalom. Megpihenhetek, és megkapom a jutalmam.

Eközben persze arra nem jöttem rá, hogy ez a felszíni munka, és a kifelé figyelés, arra várás, hogy majd valaki valóban lát engem és megsegít, az valójában eltávolít a lelkemtől és attól a legbelső önmagamtól, aki 17 évesen azt a kegyetlen veszteséget átélte, és amivel nem kezdett semmit eszközök híján.

Nem jött ez a személy el soha az életembe. Nem kaptam egy embert, aki lát, aki segít, aki felemel, aki megtart egy ideig és támogat az utamon, úgy, ahogy az nekem jó, és nekem segítség. Mert itt szeretném megjegyezni, hogy itt arról van szó, hogy volt a fejemben egy konkrét kép, hogy mi a szeretet és segítség és támogatás, én azt vártam, mert nekem az lett volna az a pillanat, ahol azt éreztem volna, hogy tudják, ki vagyok én és meglátnak.

Ma már tudom, hogy a kulcs az, hogy én tudjam ki vagyok, és én tudjam megadni mindazt a segítséget és támogatást magamnak, amire szükségem van. Kívülről nem szabad elvárni semmit. 

Ennek ellenére azt is gondolom, hogy az én életemből kínzón hiányoztak az emberek(pedagógus, rokon, bölcs barát), akik átláttak azon a maszkon, amit kívülre tettem. Most már úgy tekintek erre, hogy léteztem egy energát, ami azt mutatta  a külső szemlélőnek, hogy én jól vagyok, nekem nem kell segítség. És mikor később érettebb fejjel konkrétan már artikuláltam is, hogy szétestem és kellene a támogatás, azt meg nem hitték el, nem vették komolyan.

Túl jól sikerült a megfelelésből magamra tett maszk.

Nem voltam elég jó áldozat a külső szemlélőknek,  miközben belül mást sem éreztem, minthogy a Sorsom és a döntéseim áldozata vagyok, és hosszú évekig nem találtam kiútat. Ez egy nagyon mély, önbántalmazó, depresszív és leszakadt időszak volt. Ahol bennem belül csak üresség, harag, kiszolgáltatottság érzés és önvád volt. Ezekben az években vártam a halálom. Akartam, hogy vége legyen. Nem is tettem ellene semmit. Még több buli, ital, pasik, és totális leszakadtság a lelkemtől. Toxikus kapcsolat. És a testem is elkezdte magam ellen fordítani azt az energiát, ami nem tudott értelmes élet formájában a felszínre törni. Ez innen a 22-es csapdája, egy ördögi kör, egy öngerjesztő folyamat, egy belső tornádó, egy belső örvény, amiből sokan nem találnak kiútat.

Én sem magamat mentettem meg. Isten küldött egy embert, akiben elkezdtem hinni. És aki elkezdett meglátni ENGEM a maszk mögött.

Életemben először éreztem azt, hogy valaki más tudja azt, hogy ki vagyok, és még azt is tudja, amit én magamról nem tudok, nem hiszek el.

Az hozott vissza  a valóságba, hogy azt éreztem, végre itt a jutalom a sok szenvedésért, és végre jöhet egy olyan élet, amit már elképzelni se mertem, de most meg lehet rá az esélyem.

Aztán persze a testem benyújtotta a számlát...

A folytatás a jövő héten következik!

Olvasd el a folytatást is!