Boldog születésnapot anyucikám!

Boldog születésnapot anyucikám!

A mai nap az a nap, amikor te megszülettél, és ma én arra emlékezem, hogy éltél, életet adtál nekem, és igen arra is, hogy túl hamar elmentél, és nekem meg kellett tanulni hiányokkal, terhekkel és iszonyatos nehézségekkel együtt is létezni.

Az ilyen napokon kicsit előtérbe kerül az emlékezés. Gyújtunk egy gyertyát, ha lehetőségünk van rá, kimegyünk a temetőbe, vagy csak suttogunk neki valamit.

A többi napunkon azonban csak egy csendes háttérzaj a gyászunk. Egy monoton, szinte néma zúgás. Nem zavar. Nem tolakszik, de azért, amikor el szeretnénk feledkezni róla, határozottan jelzi, hogy még itt van. Mert meghalljuk azt a nyomasztó, csak a mi fülünk által hallható zajt. Ami tulajdonképpen inkább egy érzés, benn a mellkasunkban, mely azt jelzi nem vagyunk teljesek, hiányzik belőlünk már pótolhatatlanul egy rész.

Ahogy telik a felnőtt tudatos életem, és én magam felelősséget vállalok azért, mit teszek meg, és mit nem, ahogy eldöntöm, hová helyezem a hangsúlyt, és mi az, ami számomra nem fontos, mindig rájövök, hogy ez a csendes háttérzaj befolyásolja a döntéseim.

Szeretném jobban csinálni, másképp csinálni. Ma már látom, micsoda valós belső hiányaim vannak azért, mert így kellett felnőtté válnom. Ma, amikor az unokaöcsém fejlődését nézem a távolból, kicsit vele együtt növök én is, az a részem, aki sok mindent nem tapasztalhatott meg felnövése közben, de mivel látom, ahogyan az unokaöcsém természetes módon megkapja ezeket, belém mar a felismerés:nekem ez sem adatott meg!

Apró dolgok ezek, de most látom, hogy mennyire alakították a hiányok, a határok, a nemek az én amúgy is alapból szenzitívebb és törékeny személyiségem. Bevallom, mert emberi érzés, és szerintem nagyon is része a gyászutunknak, sokszor irigy vagyok. Tudom, ha kellő időben, néha kérés nélkül, ott lett volna az életemben az anyám, nem így alakul az életem.

Aztán persze rögtön bekapcsol a felnőtt énrészem, aki megnyugtat, hogy így is rendben van. Így sem lettünk annyira elcseszettek, hiszen még itt vagyunk, és élünk. Ma pedig már nemcsak túlélünk minden egyes napot, azért könyörögve, bárcsak ne így lenne, hanem ÉLÜNK, és TEREMTJÜK az új jövőnket.

És ez csak azért lehetséges, mert az a személy is én vagyok, aki hajlandó volt újra és újra elesni és felállni bármilyen nehézségből. És századszor is újrakezdeni. Büszke vagyok a mai önmagamra, szeretem ezt a nőt, akivé válok, ezekkel a nehéz érzésekkel együtt, azzal együtt, hogy nekem már minden két világról szól, mióta elment az anyukám. Egy világról, ami lehetett volna, ha még él, és egy világról, ahol meg kellett tanulnom élni, amiben Ő már nincs benne.

És ez volt a legnehezebb döntése az eddigi életemnek, eldönteni azt, hogy kíváncsi legyek erre az életre, amiben nincs anyukám, és akarni élni benne minden hiánnyal, minden teherrel és nehézséggel, és kihozni belőle a maximumot.

De emellett megélni is ezt, és hinni, és meglátni és elfogadni benne a jót. Mert annyi jó van ebben az életben is, amiben nincs anyukám, ahol a gyászom egy állandó zümmögő háttérzaj.

Nagyon nehéz volt a váltás az életszemléletemben. De megmentette az életem. Úgy érzem, többször jöttem vissza a halál torkából az elmúlt 40 évben, és ezt Isten akarta így. Az utolsó ilyen alkalomnál, már hajlandó voltam meglátni, hogy mégis lehet valami célja annak, hogy még élek. Nem tettem érte semmit, mégis itt vagyok, akkor talán nemcsak annyi szerepem van az életben, hogy elviseljem a szenvedést, és várjam, mikor lesz vége.

Talán, ki lehet ebből hozni többet is.

És valóban. Azért kaptam ezt a több életre elegendő élettapasztalatot, és azért kaptam ennyiféle veszteséget az életembe, mert ez ajándék. Na, nem olyan ajándék, aminek az ember már elsőre is örül. Még másodszorra sem. De aztán ha jól megrágja, sokszor megemészti, talál benne szépséget, és jót.

Én nem arra születtem, hogy versenysportoló legyek. Nincs kézügyességem. Alkalmatlan vagyok komoly fizikai munkára hosszú távon. Nem jár az agyam úgy, mint egy üzletembernek. Nincsenek innovatív ötleteim. Nem tudok gyógyítani, nem bírom a vért.

Azt tudtam mindig, pici gyerekkoromtól, hogy tanítani akarok, adni másoknak. Jó érzés volt, hogy valamit tudok, és azt elmondhatom. De a tanári pálya mégsem az én terepem volt. Tudtam, hogy nem akarok magyart, vagy más kötelező dolgot tanítani.

Aztán megpróbáltam a családi pályán elindulni. Dolgoztam boltokban, pultoztam, wécét takarítottam (nem az Intercityn), voltam eladó, üzletvezető-helyettes, és mellette marketinget és kereskedelmet tanultam a főiskolán. Elvégeztem, reméltem büszkék lesznek majd rám.

Dolgoztam három éves periódusokban számtalan helyen, voltam asszisztens, beszerző, controller. Mégsem voltam a helyemen. Volt, hogy szarul, aztán nagyon szarul, később jól kerestem. De a pénz nem jelentett nekem semmit. Úgy éreztem, minden egyes nappal, amit ezeken a helyeken töltöttem, meghal a lelkemből egy darab.

Nem mertem azzá válni, aki legbelül mindig is voltam. Én egy olyan ember voltam, aki érez, mindent. És ezt elemzi, és leírja. Ez azt jelenti, hogy állandóan azt elemzem, mit érzek, azt miért, a másik mit érezhet, és miért. Tudom, hogy az emberek "miben" vannak. Mély az empátia érzékem, és ha elmesélnek nekem egy szituációt, én mindig mindkét felet meg akarom érteni, és nem igazságot tenni.

Nem hittem, hogy ez jó dolog, hogy ez olyan képesség, amire büszke lehetek, vagy, amiből megélhetek. Mi otthon érzésekről nem beszélünk, így mindig fekete bárány voltam. Nem értettek, én sem értettem magam. Megpróbáltam más lenni, nagyon akartam gyakorlatias, két lábbal a Földön járó "normális" ember lenni, aki végre, ha belép egy ajtón, nem érzi majd Ufónak magát. Nem tudtam sosem felszínes beszélgetéseket folytatni, fizikai tünetei vannak az agyamban, ha csak csacsogunk. Komfortos számomra egyedül lenni, olyan magamnak való vagyok.

Minél inkább meg akartam kifelé felelni, annál rosszabbul voltam belülről. Odáig jutottam, hogy gyűlöltem azt, aki ott belül vagyok. Mert sehol, senki szemében nem láttam, az értékeim. Senki nem mondta, hogy az érzékenységem, a tisztaságom, az erkölcseim, a tiszta hangom érték. És nem találtam ehhez köthető hivatást sem. Emiatt állandóan szégyelltem magam. Mindig én voltam a fura ember, akinek se normális munkája, normális élete nincs. Nincs családja, semmi vagyona, mindig egyik napról a másikra él.

De mióta megváltoztattam a hozzáállásom önmagamhoz, ezáltal megváltoztak a gondolataim és a hozzákapcsolódó érzéseim, megváltozott a valóságom. Csendben. Némán.

A felszín még kívülről ugyanaz. De ma már imádom, hogy ennyi érzés van bennem, és erről már egyre többet merek írni és beszélni. Az elmúlt félévben 100-nál is több videót tettem fel a Tiktok Gyászedukáció csatornámra, és ma már Facebook Gyászedukáció felületemen is 80-nál több tartalom van.

Tanulok. Elvégeztem két gyászkísérő tanfolyamot, már elvégeztem a mentálhigiénés felsőfokú szakképzés első félévét jó eredménnyel, és imádtam minden percét. Megtisztelő érzés újra egyetemre járni, és főleg amiatt, ahogyan most átélem, és megélem mindezt. Nem kötelesség, nem feladat, nem megfelelés, hanem létezés.

Egyszer átkattant bennem valami, és megértettem, azért ilyen vagyok, mert ez az én szuperképességem. Azért vagyok ennyire fura Ufó mert ez az, amiből adni tudok. Ha megpróbálok olyan lenni, mint mások, az is megy nekem ideig-óráig csak az engem lefáraszt, kiürít, és én nem tudok adni. Mert az nem én vagyok.

Ma már nem bánom a nehézségeim, a hiányaim, a terheim, a gyászom. Ha én nem ilyen vagyok, akkor ezek az írások és videók nem születnek meg, és ma már tudom, hogy én ezzel tudok adni, és igen, van, akinek ez a tiszta, őszinte érzékeny hang segítség a saját gyászútján.

Nem szólok mindenkihez, bár, ez a topic előbb-utóbb mindenkit érint, de a legtöbb ember nem tud, nem akar a veszteségeivel tudatosan foglalkozni, és nem akarja integrálni az életébe, csak együtt él vele, úgy, hogy a vesztesége rengeteg szenvedést okoz számára.

Nem baj. Nekem az a célom, hogy azokhoz szóljak, akiket megérint az, amit mondani szeretnék. Nem leszek soha híres megmondóember. De arra a kis közösségre is mérhetetlenül büszke vagyok, akik már most is olvasnak engem.

Nem tudom, miért ez lett az én utam, de ma már hatalmas megtiszteltetésnek érzem, hogy tudok és merek beszélni a gyászról, a nehézségekről, az érzésekről, és arról az útról, amit bejárok, ami a tudatos gyászfeldolgozás útja.

Úgy vélem, hogy anyu halála hozott ajándékot is számomra. Lassan mertem csak olyan szögből nézni a történetem, hogy ez láthatóvá váljon. De ma már egyszerre látom, hogy mit adott és mit vett el tőlem, az, hogy Ő elment.

Úgy hiszem, igaza van annak a hölgynek, akit egyszer a Tiktokon láttam, a terheink ellenére is lehetünk boldogok. És én ezt inkább úgy fogalmaznám meg, hogy nem tudod annyira letenni a terhed, nem tudod annyira elfájni a fájdalmad, hogy az nyomtalanul eltűnjön, tehát, ezekkel együtt létezve kell megtanulnunk boldognak lenni, mindig az itt és mostban.

És ez azt jelenti, hogy most is fáj, hogy nem vagy velem anyu, és ha úgy érzem, ma is sírok emiatt, de közben egyszerre érzem azt is, hogy szeretlek, és hálás vagyok az életemért, és ma már ezt az életem senkivel nem cserélném el.

Ma már jó nekem nekem lenni, ami hatalmas fejlődés ahhoz képest, ahogy tekintettem magamra akárcsak három évvel ezelőtt is.

A változás lassú folyamat. De létező folyamat. Ne add fel. Minden apró lépés számít. Minden lépés számít, amikor azt választod, hogy mégis élni akarsz, és szeretni azt az embert, aki te ott legbelül valójában vagy!

A gyász mindig ott lesz, mint egy csendes monoton háttérzaj, de nem mindig rosszat akar, néha csak figyelmeztet, hogy mennyire szerencsés vagy, hogy te még élsz, és választhatsz mást!

Köszönöm anyu, hogy itt lehetek!

Ölellek!

Piroska