Egy fecske tényleg nem csinál nyarat?

Megkérdezték tőlem a minap, hogy miért ezt a pályát választottam? Nem igazán értettem a kérdést, de elgondolkodtam rajta. Előtte egy régi ismerősöm hűlt el tőle, hogy hogyan bírom én ezt, hogy gyászolókkal foglalkozom?

Van, aki pici gyerek korában tudja, hogy focista lesz belőle, felnőve Ő lesz A Szoboszlai Dominik. Van olyan gyerek, aki festeni szeret, és felnőve híres festő lesz, vagy kitűnő pedagógus, esetleg grafikus, vagy illusztrátor. Ha valaki imád táncolni, jó eséllyel lesz táncos, vagy tánctanár, esetleg koreográfus. Ezt értjük.

De miért kezd el valaki kifejezetten a gyásszal foglalkozni, és gyászolókat támogatni?

Belátom, ehhez kell némi perverzió. És elhiszem, hogy azt gondolják, elmentek nekem otthonról. Pedig a valóság az, hogy most kezdek megérkezni igazán. Én olyan belső boldogsággal élek, mióta tudom, mi az én küldetésem és életfeladatom, hogy azt nem lehet szavakban megfogalmazni. Azért leginkább, mert így lett értelme, az eddig értelmetlennek vélt veszteségeimnek. Így van egy igazi ajándéka annak, hogy az a Sorsom, ami. Nekem ez így megnyugvás.

Tény, hogy nem valami látványos, népszerű, könnyen fogyasztható dolog kezdett el érdekelni, és nem is könnyű ezt sem reklámozni, sem csak simán beszélnem róla. Sem otthon. Sem a barátaimmal. Amióta elköteleződött a lelkem a gyászedukáció iránt, azóta magányosabb az életem, de egyáltalán nem érzem magam egyedül.

Elfogadom, hogy sem otthon, sem baráti körben nem mernek, nem akarnak a gyászról és a veszteségekről velem beszélni. És nem azért, mert velem van bajuk, hanem azért mert ez a téma ingoványos. Erősen tabusított, és cukormáz alá rejtett. Nem vesszük csak úgy elő egy kávé mellett. Ehhez tér kell, intimitás, és még akkor is ezerszer meggondoljuk, hogy szóba merjük-e hozni.

Azt hiszik mások, hogy én is így vagyok ezzel. De nem. A gyászolók, így én is szeretnénk, sőt akarunk a halottunkról beszélni, és mesélni. Ez számunkra azt jelezné, hogy értékesek vagyunk így is, és azok akik elmentek, nem felejtődtek el teljesen mások számára sem.

Engem mindig érdekelt a saját veszteségeimen keresztül is, a világ sötétebb oldala. 

Számomra ez a mélység a valódi valóság. Én nem akarom rejtegetni. Nyilván ez is a múltam hozadéka. Tulajdonképpen a sok veszteséget átélt ember megtanul a mélységben lenni, és neki inkább a felszín a kényelmetlen.

Nem direkt lettem ilyen, nem azért, mert ezt akartam. Azért, mert az a múltam, ami. Közel negyven évig bántottam magam amiatt, hogy nem érzem jól magam a felszínen. Hogy rohadt nagy erőfeszítés nekem a rúzsokról, vagy szomszéd autójáról felszínesen fecsegni. 

Beszéljünk egy kicsit arról, mi is a veszteség, és milyen fajtái vannak a veszteségeknek.

A veszteség fogalma jóval tágabb annál, mint amikor egy szeretett személyt elveszítünk: minden olyan élményt ide sorolunk, amikor valami számunkra fontos megszűnik, megváltozik, vagy elérhetetlenné válik, és ezáltal megrendül a biztonságérzetünk, a kötődéseink vagy akár az önmagunkról alkotott képünk.

Veszteséget élhetünk át fizikai értelemben, például haláleset, betegség vagy egy háziállat elvesztése kapcsán, de ugyanígy kapcsolati szinten is, amikor egy párkapcsolat véget ér, egy barátság megszakad, vagy érzelmileg eltávolodunk egymástól. Ide tartoznak az élethelyzeti veszteségek is, mint egy munkahely elvesztése, költözés vagy az anyagi biztonság megingása, amelyek gyakran együtt járnak azzal, hogy korábbi szerepeink és identitásunk is átalakul.

Sokszor nem is egy konkrét dolog hiányzik, hanem az a jövő, amit elképzeltünk magunknak, a meg nem valósult tervek és lehetőségek, vagy éppen az a hit és biztonságérzet, amely addig tartotta bennünk a világ rendjébe vetett bizalmat.

Léteznek olyan veszteségek is, amelyeket a külvilág alig vesz észre vagy nem ismer el, mégis mély fájdalmat okoznak, és gyakori az is, hogy több veszteség halmozódik egymásra, felerősítve egymás hatását.

Mindez azt mutatja, hogy a veszteség mindig személyes és szubjektív tapasztalat, és nem az határozza meg a súlyát, hogy kívülről minek tűnik, hanem az, hogy az adott ember életében mit jelentett az, amit elveszített.

Az én kötődésem, elhívásom a gyász témája iránt az élettörténetemből következik. A veszteség szinte összes fajtája volt már az életemben. Ez persze abszolút nem egyedi. Engem mégis annyira foglyul ejtett, hogy nem tudtam ettől szabadulni. Iszonyatosan érdekel, szeretek erről olvasni és tanulni, és szeretek magamon kísérletezni, hogy hogyan lehet ezekből felállni.

Ennek lettem valójában a megszállottja. Remény akarok lenni. Egy kapu egy új világra.

Nem sajnáltatni akarom magam a történeteimen keresztül. Nem gyászhuszár vagyok, aki így akar figyelmet és törődést, hogy a fájdalmában dagonyázik, és azt megosztja boldog boldogtalannal. Nem haknizok a veszteségeimmel. Nem traktálok ezzel senkit, és nem figyelemre vágyom abban a tekintetben, hogy "gyertek és sajnáljátok a szegény félárva gyermektelen kislányt".

És tudom, hogy sokak szemében mégis ez vagyok, szándékom ellenére. Aki szerepel azért, hogy sajnálják már végre meg.

De remélem, hogy egyetlen írásom sem a sajnálatért és figyelemért esedezik, mert az energia, ami engem mozgat azzal, hogy írok a veszteségekről és a gyász valódiságáról, az éppen valami motiváló, reményt adó és inspiráló dolog lenne.

Amit küldetésemül megfogadtam, az összesen annyi, hogy legyek másoknak az a tér, támogatás és kísérés, ami nekem kínzón hiányzott egész életem során.

A szándékom rendkívül puritán. Adni. Magamból. Amit én kiszenvedtem magamnak, azt odaadni másoknak, hogy egy morzsányival kevesebb szenvedés legyen az osztályrészük.

Legyen egy platform, egy tér, ahol egyáltalán szabad gyászolni. Legyen egy hely, ahol ki lehet mondani, hogy ez egy rohadt nagy szívás. Ez kicseszés. Ez szenvedés. A gyász egy olyan utazás, amire sosem fizetnénk be önszántunkból, de bármennyire is szeretnénk, már nem tudunk leszállni a repülőről.

Az a váltás, ami az életszemléletemben megtörtént pár évvel ezelőtt, az mindent megváltoztatott.

Sokat írtam már róla, nem titok, hogy a lelkem haldoklott évekkel ezelőtt. Azért, mert rengeteg sérelem, fájdalom és gyász volt elakadva bennem, a testemben, ami pusztított. Szisztematikusan. És én hagytam. Megadtam magam. 

Lefeküdtem, és akartam, hogy valahogy vége legyen.

Nem küzdöttem. Nem akartam ebből kijönni. Sajnáltam magam. És nem kértem segítséget, mert azt hittem nekem így kell érezni magam. Egy nő, aki anya nélkül lesz nő, és az élete felében már nem volt ott az anyja az így érzi magát. 

Üres, szenvtelen, kiábrándult.

Nincs hite, belső biztonsága, jövőképe. Látszólag normálisan él, de belül azt éli meg, hogy napról-napra távolabb van a normalitástól, és nem érti mivel érte ezt el. Nem érti mit rontott el, és nem találja az ellenszert. Egy idő után, pedig fel is adja a keresést. Beletörődik, hogy neki ennyi jár. Az Ő élete nem ér semmit. És nem is fontos úgy igazán senkinek.

Ez egy negatív spirál, amibe, ha belecsúszol, és nem veszi észre senki, és nehéz is lenne észrevenni, mert kívülre funkcionálunk, akkor ebből nagyon nehéz kikerülni.

Nem azért, mert nem akartuk minden erőnkkel. Hanem azért, mert ahogy próbálkozunk, és amit teszünk az ez ellen az állapot ellen, amibe kerültünk hatástalan.

Ha nem tudod mivel állsz szemben, egyszerűen nem lehet ellene küzdeni, mert a módszerek, amiket használsz csak még mélyebbre rángatnak a saját lelked posványában. És egyszer feladod a próbálkozást.

Én nem tudtam miért nem működik az élet számomra egészen pár évvel ezelőttig. Ott, eljött egy olyan mélypont, ami után már nem tudtam kire mutogatni. Magamba kellett nézni, és elkezdeni megnézni mi van bennem. 

Ki vagyok én? Ki vagyok én valójában?

Ha erre az egyszerű kérdésre nincs egyértelmű válaszod, vagy legalább egy energia, ami rögtön feljön, akkor az egy jel lehet arra, hogy az önismeret az neked is sokat adna, ha szánnál rá egy kis időt.

Mert céltalanul, értelmetlenül robot módra élve az életed, egyszerűen nem lehetsz boldog. Nem lehetsz önmagad. És én így éltem hosszú évtizedekig. És nem értettem, miért nem működik nekem az élet. De nem az élettel volt baj, hanem az én hozzáállásommal önmagamhoz.

A sok fel nem dolgozott veszteség, a meg nem élt gyász, csak forrongott a mélyben, és meghalasztotta a lelkem egy részét. Ezért voltam üres, cél nélküli. Vágyak és remények nélküli. Ezért akartam elpusztítani magam tudat alatt.

Szerintem nincs fontosabb életcél ezen a Földön, mint rájönni arra, mivégre születtünk le pont erre a helyre, pont ehhez a családhoz? És miért pont ilyen lélekkel, ezzel a Sorssal?

Én megnyugodtam, mióta megtaláltam a saját válaszaim. És ehhez "csak" szembe kellett néznem kíméletlen őszinteséggel és felelősségvállalással önmagammal.

Ez kőkemény.

De annyira felszabadító, amikor végre ismered és elfogadod, és tovább megyek! Megszereted magad! A veszteségeiddel együtt is!!!

Szeretni magad és az életet, amit élsz, a veszteségeiddel együtt, az egy állandó belső drive. Egy állandó jó érzés a mellkasodban a szíved tájékán. Én legalábbis itt érzem. És azért tudom, hogy ez az önmagamként létezés, és önszeretet jele, és érzete, mert soha korábban ezt nem éreztem. 

És manapság ez a meleg érzés, ez a jóérzés, szinte egész nap be van kapcsolva bennem, és energetizál. És így már nincsenek depresszív epizódjaim. Vagy, ha elszomorodom, és nehéz gondolatok gyötörnek, akkor is meg tudom beszélni magammal. Vannak eszközeim rá, hogy visszahozzam magam a jelenbe. És újra visszakapcsolódjak önmagamhoz, és ehhez a meleg áramláshoz a mellkasomban.

Ma már ezzel az érzéssel gyártom a videókat, így írok, és így hozok döntéseket. Ha valami olyat kéne megtenni, amitől ez a jó érzés megszűnik, akkor tudom, hogy az nem az én utam, és nem választom. Vagy ha mégis meg kell tennem, tudatosan hozom meg a döntést, vállalva, hogy valójában belül, tudom, hogy ez számomra nem építő. De megteszem. Megfelelésből, vagy kötelességből, de tudatosan.

És így el tudok számolni a lelkiismeretemmel.

A gyászkísérés nekem egy állandó jó érzés. A videók, az edukáció és a blogolás, az is mind olyan, amit szívesen csinálok.

Megtölt jó érzéssel. Eltölt szeretettel.

Soha korábban egyetlen munkahelyemen sem tudtam ezt érezni. Innen tudom biztosan, hogy ez én vagyok. Nem merít le. Minden nap örömmel állok az alkotásnak, és ez a kis épülő vállalkozásom valójában egy kis csoda. 

Az én kis személyes varázslatom.

A közösség, aki körém gyűlik, pedig a legbiztosabb visszajelzés arra, hogy ennek van létjogosultsága. Egyre több ember mer kommentelni, írni nekem, és eljönni hozzám személyes kísérésre.

Láthatóvá akartam tenni a veszteségeket, a gyászt, a gyászolókat, mert egész életemben szégyelltem magam emiatt. És ez nem helyes.

Semmi szégyellnivaló nincs a gyász megélésében, kimutatásában. Abban, ha valaki a taknyában fetrengve szenved, mert meghalt a szerette. Ez lenne a teljesen emberi, és normális reakció. Mi mégis megbélyegezzük és elítéljük a gyászolókat. Elkerüljük őket. Nem tudunk velük mit kezdeni, mert a saját múlandóságunkra sem merünk ránézni.

Nem bírjuk nézni az emberi tökéletlenséget. Mert rávilágítana arra, hogy ez a világ sérülékeny, tökéletlen, és sokszor kegyetlen, nehéz, és egyáltalán nem igazságos vagy biztonságos.

Egy gyászoló szemében ezt meg kellene látnunk, de ezt nem bírjuk el.