Egyszer el kell döntened, hogy élni akarsz!

/Az előző heti blog folytatása/

Valahol ott kezdődhet az önmagunkra találás, hogy egyszer meglátjuk egy másik ember szemében önmagunkat. Nagyon fontosak az emberi kapcsolatok. Ez a mai világ viszont mindent megtesz, hogy ezeket lekicsinyítse, érvénytelenítse.

Nem tudtam mennyire kínzón hiányzik az életemből ez a fajta látása a lelkemnek. 

Voltak barátaim, a családommal is tartottam a kapcsolatot, mégsem látott senki IGAZÁN.

Én nem láttam magam.

Ez az ember a mostani párom. Hiszem, hogy nekünk találkozni kellett, hiszem, hogy megmentettük egymás életét. Sok olyan cikket lehet olvasni, ahol azt fejtik ki részletesen, hogy egy kapcsolatot nem lehet megterhelni a személyes történetünkkel, a fel nem dolgozott traumáinkkal. És elvben ezt tudjuk is. De én arra jutottam, hogy a valóságban ez NEM ÍGY működik. Hogyan lenne ez lehetséges, ha nem is tudjuk, kik vagyunk valójában? És hogyan történhetne meg a gyógyulás, ha nem látjuk meg a valódi önmagunkat egy másik ember szemében?

Csakis kapcsolatban tudunk gyógyulni, ez is alapvetés. 

Egy ideális világban, ahol az ember végtelen tudatossággal és tisztánlátással születik, talán, lehetséges lenne, hogy a személyes meg nem haladott dolainkat ne vigyük bele a párkapcsolatba, és tudatosan ne várjuk a másiktól a megváltást.

A valóság nem ez. Én azt tapasztaltam, hogy jót és rosszat is kapunk és adunk egy kapcsolatban. Az a kérdés, hogy mit kezdünk vele.

Én hiszem, és tudom, hogy ez a férfi megmentette az életem. És azt is tudom, hogy Isten küldte nekem, mert már olyan mélyen voltam az önsajnálatban, hogy másképp nem tudott elérni. Küldte őt, hogy reményt és hitet adjon nekem. Így volt lehetséges az, hogy ezért az emberért képes voltam beleállni az életembe, és küzdeni. Igen, az elején érte és a kapcsolatért akartam élni, nem magamért. De legalább túléltem.

Ezért gondolom azt, hogy bár, ez a nagy könyv szerint egy helytelen viselkedés, és ha benne ragadok, valószínűleg hosszú távon nem fenntartható,de ott, és akkor, az, hogy ez az ember volt az életemben, és nekem volt kiért reggel felkelni, mert éreztem,hogy szeret és lát engem, az életmentő és sorsfordító volt.

És így tudtam eljutni életem legmeghatározóbb pillanatáig.

Anyukám halála ekkor már fényévekre volt tőlem. Alig gondoltam rá. Nem jártam a temetőbe. Úgy éreztem én ezzel rendben vagyok. Tudtam tárgyilagosan, szenvtelenül könnyek nélkül beszélni róla. Ha mást állított a párom, ha azt mondta nekem "még dolgom van anyukám történetével", hevesen reagáltam. Támadásnak vettem. Meg kellett védenem magam. Magamtól soha nem hoztam fel a témát. Ha ő feszegette, akkor pedig nagyon nem szívesen beszéltem róla. Azt éreztem provokál.

Ez volt a jele valójában annak, hogy én fel nem dolgozott gyásszal élek. Csak ezt én akkor nem láttam be. Ezt álgyógyulási folyamatnak nevezzük. Ha valóban feldolgoztam volna anyukám halálát, akkor ezzel együtt visszakaptam volna az életerőm és az életkedvem. Tudtam volna jókedvűen szeretettel beszélni róla.

Ez a férfi nagyon sokat változtatott rajtam, és arra késztetett, hogy elhagyjam a komfortzónám. Nagyon sok megnyilvánulása triggerelt. Sokat és intenzíven veszekedtünk. Fura dolgokat hozott elő belőlem. Meg is lepődtem magamon.

Egy ponton újra nagyon mélyre kerültem. Akkor még egyáltalán nem láttam az okokat. Csak éreztem, hiába ez a férfi, és az, hogy tudom, hogy szeret, és lát bennem dolgokat, de az a láncszem hiányzott, hogy én is lássam ezeket magamban, és elhiggyem neki.

Szétesés.

Kívülről ekkor voltam a csúcson. Már régen túl voltam a betegségemen, amin ez a férfi átsegített. (Erről az időszakról egyszer majd mesélek még.)

Volt munkám, rohadt jól kerestem, megbecsült voltam. A párkapcsolatom kívülről idilli volt. 

Belül viszont forrongtam. Pánikszerű tünetek kezdtek megjelenni rajtam. Egy nagyon testidegen érzet, ami a semmiből elárasztotta a bal oldalon a mellkasom, és rettenetes belső feszültséget okozott bennem. Nem volt benne rendszer, hogy mikor jött rám, és hogy meddig tartott.

Megijedtem. Azt hittem szívroham. Volt, hogy az éjszaka közepén erre ébredtem. Rohantam a vérnyomásmérőhöz, de az semmi rendelleneset nem mutatott ki. Ezért tudtam, hogy ez lelki eredetű, és ez egy üzenet nekem magamtól. Ebben az elejétől fogva biztos voltam. Így bár a tünetek félelmetesek és rendkívül kellemetlenek voltak, nem hittem azt, hogy az életem veszélyben van. Akartam kódolni az üzenetet, de nem voltam rá képes.

Egyik nap otthon voltam, és egész nap a hatalmába kerített ez a pánik. Akkora már többször megkaptam a páromtól, hogy nekem komoly fel nem dolgozott traumáim vannak. A munkahelyemen pedig egyre többször és gyakrabban éreztem, hogy képtelen vagyok ott lenni. Úgy éreztem a lelkem nem bírja el. Azt kéri tőlem ne menjek oda többet, mert nekem nincs ott helyem. Folytogató lett minden.

De azt is el kezdtem meglátni, hogy a munkahely csak a felszín. A kapcsolatom is csak a felszín. Azok csak következmények. Kell itt lennie valami nagyobb, hatalmasabb dolognak, ott lenn a mélyben. 

És ekkor valahogy eszembe jutott anyukám. 

És megengedtem magamnak egy pillanatra, hogy érezzek erről valamit.

Ott iszonyatos mély fájdalom áradt szét a mellkasomban. Megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. És feltört belőlem egy igazán tisztító, megkönnyebbülést hozó, a pánikos érzést teljesen elnémító traumatikus gyereki sírás. Szívfacsaró gyereki hang üvöltött fel belőlem.

Órákig sírtam. Aztán felálltam az ágyról és kimentem a fürdőszobába.

Ekkor a tükör előtt állva azt mondtam magamnak: "Mindegy mi az ára, mindegy mit kell tenni érte, de én hajlandó vagyok magamat és az életemet választani! Én vállalom ezt az életet így ahogy van, még úgy is, hogy abban már nincs benne testi lelki valójában az édesanyám!"

Nekem egy ilyen pillanatban jött a döntés, hogy én élni akarok, a szerettem nélkül is. És jó sok év tudatlan és robot év előzte meg.

Nagyon megkönnyebbültem.

A folytatás a jövő héten érkezik!

Olvasd el az előző bejegyzésem is!