Emlékezzünk!

Drága Anyukám!

Egy újabb Halottak Napja jött el, amikor Rád emlékezem.

És ma megint egy másik ember vagyok. Ismét egy új szín, egy új nézőpont és perspektíva irányít. 

Olyan sokat adsz nekem azzal is, hogy már nem vagy itt. Annyit tanítottál nekem az elmúlt egy évben önmagamról és az élet valódi működéséről. 

Úgy érzem fényévekre vagyok attól a kamasz lánytól, aki 22 évvel ezelőtt először ment ki a temetőbe hozzád gyertyát gyújtani és koszorút rakni a sírodra Halottak Napján.

Akkor értetlenül álltam ott. Nem mertem érezni semmit. Féltem. Bizonytalan voltam. Nem éreztem magam biztonságban, nem találtam a helyem a világban. Úgy éreztem büntet a Sors. Azt éreztem szenvedni születtem erre a Földre. Nem akartam, és nem is tudtam élni nélküled. Haragudtam rád, amiért itt hagytál. Haragudtam magamra, amiért nem volt erőm többet tenni érted. 

Szürreális, elmosott, ködös és borús volt a világ, amiben dermedten állt három alak a sírod mellett. Szólni nem tudtunk. Talán sírni sem. Csak fojtogatott minket a belülről a nyomorúságos lelkünk. 

Évekre megállt az idő. Emlékszem, ott maradt minden ruhád a helyén. Napokkal később találtuk meg eldugva a mézes puszedlit a gardróbban. Azt akartad, hogy higgyük ettél. 

Lassan, fokozatosan mertük birtokba venni a teret, ahol te léteztél, és átformálni. Akartuk, hogy ezáltal kevésbé fájjon.

De így sem volt könnyebb. Néma lett a ház. Néma lett a szoba, ahol aludtál.

Meghaltunk veled. Talán, utánad is akartunk menni. Talán, egy részünk Veled is ment, és a mai napig ott van valahol, és benned él tovább.

Viszont azt vettem észre, hogy évről-évre több és több fényt adsz nekünk vissza az életünkbe. 

A hiányod még nagyobb tanító, mint az életed.

Nekem bizonyosan többet tanítottál már a hiányoddal, mint az életeddel. Nekem 17 év és négy hónap adatott veled, és már 22 év 8 hónap telt el nélküled. De ki számolja, ugye? :)

Olyan hálás vagyok neked anya, hogy életet adtál nekem, és hogy megismerhettelek. Idén érkezett meg egy mély felismerés, és egy mély szeretet irányodba, amikor belegondoltam abba, hogy hogyan éltél. 

Mindig mentél. Mindig adtál. Egész lényeddel azért küzdöttél, hogy a két lányodnak jó legyen. Mindene meg legyen, és rendben legyen. Nagyon felnézek rád, és belém hasított, hogy te szó szerint az életed adtad értünk, azért, hogy olyan életszínvonalon éljünk, amit te elfogadhatónak gondoltál. Feláldoztad az összes szabadidőd. Boltot vezettél, kertet rendeztél, állatokat tartottál, minden nap friss ételt tettél elénk, és az egész házat tisztaságban tartottad, és a mi életünket is egyengetted. És mindeki másét is. Te jártál rendszeresen a rokonokhoz. Mindig mentünk a temetőbe. És még egy esti szalonnasütés, vagy bográcsozás sem maradhatott el. Vagy minden nyáron Hajdúszoboszló. 

Hősként tisztellek, de tudom, hogy tanít is valamit az, hogy ezt 50 évig tudtad csinálni.

Nekem tanulnom kell a Sorsodból.

Mióta ennyit foglalkozom tudatosan a saját gyászommal, azóta kezdem érteni, hogy te mennyi el nem gyászolt fájdalmat hordozhattál belül. Némán. Zokszó nélkül. Martak belülről. Felemésztettek. 

Anyukád, apukád, a rokonok, az én betegségem... Sok volt ez feldolgozás nélkül...

Ma már azt szeretném, bárcsak, szóltál volna. Bárcsak, ne akartál volna hős lenni. Bárcsak, hittél volna abban, hogy létezhet segítség.

Mióta én tudatos gyászmunkát végzek, azóta érzem a különbséget. Ma már tudom milyen veszteséggel élni, és milyen a veszteséget feldolgozva létezni. Ég és Föld a különbség.

Sokat tanulok. Igyekszem jól csinálni. Picit jobban csinálni. Nem ellened. Érted.

Tudom, hogy azt szeretnéd, hogy mi jobban csináljuk. És azt is sejtem, hogy nem állt szándékodban ilyen fiatalon meghalni. És azt is meg tudom érteni, hogy elég volt a lelkednek ennyi ebből a földi létezésből. 

Nem akartál elmenni, miattunk nem, de túl fájdalmas lett volna maradni. 

Anyukám, rendben van ez így! Én örülök, hogy ott ahol vagy, már jó neked! Mert tudom, hogy jó neked, te egy Angyal voltál, és az angyaloknak nem itt a Földön a helye, hanem a Mennyországban.

Úgy érzem az a jóság, tisztaság, ami áradt a lelkedből, az bennem is él tovább. Már csak a vidámságot és hatalmas kacagásokat kell újra beintegrálni az életembe, úgy, ahogy te is képes voltál teli szájjal nevetni, és élni. Nagyon élni.

Sok évig küzdöttem azzal, hogy jó mélyre temesselek el magamban. Nem gondoltam rád. A temetőbe sem tudtam kimenni. És szépen lassan a saját életemből is kiszorultam.

El kellett jutnom egy pontra, ahol választhattam:megyek utánad, viszem a Sorsod, vagy megtöröm a mintát, és én már nem áldozom fel az életem.

Hiába vezérelt téged a legnemesebb jószándék, és hiába hitted, hogy értünk élni nemes cél, nekem ebből azt kellett megtanulnom, hogy az élet felelősségvállalás. De nemcsak mások életéért, hanem első sorban önmagunkért.

Ha nem tápláljuk ezt a testet és ezt a lelket, amit ajándékba kaptunk, azzal nem tiszteljük azt a kiváltságot, hogy élünk.

Én ma már úgy tisztelgek előtted, hogy igyekszem a saját életemet, amit tőled kaptam ajándéknak tekinteni. Tisztelem az áldozatod. Tanulok. Fejlődök. Mást választok.

Olyan nagyon jó érzés, hogy a hiányod megtanított engem: szeretni magam. Olyan mélyről jöttem vissza. Tudom, hogy te láttad egyedül, onnan fenntről, hogy milyen pokoli mélységbe zuhantam az elmúlt tíz évemben. 

Isten mentett meg. Aztán pedig én magamat. De azt is érzem, hogy a te kezed is benne van ebben, és ma már hálásan köszönöm.

Elmerültem az önsajnálatban, abban, hogy egy értéktelen lúzernek tartottam magam, amiért nekem nem lett vagyonom, nem lett hivatásom, amit szeretek, és nem lett családom. Tudtam, hogy az én hibám. De nem láttam be, mi az, ami hibádzik.

Mikor rájöttem, varázsütésre jobb lett belül minden. Te hiányoztál anyu!

A gyászmunka hiányzott, amit sosem végeztem el, mert senkitől nem láttam azt hogy kell, senki nem mondta, hogy tennem kéne, és senki nem vette észre, hogy ezt kéne tennem, és magamtól pedig nem jöttem rá. Tényleg fogalmam sem volt róla.

Isten megmentett. Küldött egy embert, akiért hajlandó voltam változni. Aki felnyitotta szemem, és aki megmondta, hogy dolgom van veled! 

Köszönöm Gábor, örökké hálás leszek neked azért, hogy te láttál engem akkor is, amikor senki nem vette észre, mi zajlik bennem, és megláttad bennem azt az embert, akit én sosem vettem volna észre magamban, nélküled!

Ma, mikor már jó helyen vagy a szívemben, nem nyomlak el, nem tagadlak el, nem fedlek el pótcselekvésekkel, addikciókkal, ma már jó veled lenni. Minden alkalommal, ha otthon vagyok, megyek hozzád a temetőbe. Olyan jó ott az energia, élvezem az ott töltött időt. Ez egy csoda!

Ma már úgy írok, hogy a képedet nézem, és gyújtok egy gyertyát. Megszentelem ezt az időt. Értékes idő. 

Nem bánom már, hogy csak így kapcsolódhatok veled. Tisztelem azt, hogy ez is van.

Annyival könnyebb így létezni anyu, annyival könnyebbek így az ünnepek, és a hétköznapok.

Tudom, hogy eszeveszett önmunka van ebben, és én tudom, és te is tudod, hogy a halál torkából jöttem vissza. És ehhez te kellettél. Nem úgy, hogy itt voltál, hanem a hiányod tanításával.

Mindened ad, örökké ad, akkor is, ha már nem vagy itt.

Te olyan ember vagy, aki a hiányoddal is csak adsz nekem!

Örökké szeretlek, örökké hálás vagyok, örökké a te Piroskád, a Te Szöszi babád vagyok!

Csók!!!