Feldolgozatlan gyász jelei – amikor az élet megreked

A gyász nem mindig látványos és nem mindig köthető halálesethez. Sokszor ott él velünk a hétköznapokban: a reakcióinkban, a döntéseinkben, a kapcsolatainkban. Előfordulhat, hogy egy időszak, amely fáradtnak, üresnek vagy megrekedtnek tűnik, valójában egy feldolgozatlan gyász jele.

Ez a cikk most nem "tanítani" szeretne, hanem segíteni felismerni: lehet, hogy amit hordozol, sokkal régebbi, sokkal mélyebb, sokkal kevésbé megélt dolog, mint amit elsőre gondolsz.

Amikor a gyász "bennragad"

A gyász természetes folyamat: veszteség után elindul, és idővel átalakul. Nem múlik el, de változik. Megakadt gyászról akkor beszélünk, amikor ez az átalakulási folyamat valahol megszakad. Nem azért, mert valaki "rosszul csinálja". Hanem mert akkor és ott túl nagy volt, túl mély volt, vagy túl kevés eszközöd volt ahhoz, hogy a fájdalmat el lehessen hordozni.

És ilyenkor a veszteség bennmarad a testben, a légzésben, a szívritmusban, a kapcsolódás módjában. Nem feltétlen fáj folyamatosan, csak helyet foglal.

Milyen jelek utalhatnak arra, hogy a gyász még dolgozik bennünk?

Érzelmi hullámzás, túlreagálás vagy épp teljes érzelmi elzáródás

Lehet, hogy apróságokon is könnyen elsírjuk magunkat, vagy épp semmit sem érzünk ott sem, ahol korábban mélyen érintett minket valami. Néha a gyász úgy jelenik meg, mint egy "zárt ajtó" önmagunk és az érzéseink között.

Példa: Valaki egy hétköznapi helyzetben hirtelen túl erősen reagál, majd maga sem érti, miért.

Folyamatos kimerültség és feszültség a testben

A test gyakran hordozza azt, amit nem tudunk vagy nem merünk megélni. Lehet, hogy eleget alszunk, mégis olyan, mintha nem pihennénk. Az izomfeszültség, a nehéz légzés, az állandó fáradtság mind lehetnek olyan jelek, amelyek arról beszélnek, amit a szavak nem mondanak ki.

Példa: Valaki reggel úgy ébred, mintha már egy teljes napot leélt volna.

Ismétlődő kapcsolati minták

Előfordulhat, hogy újra és újra hasonló típusú kapcsolatokba kerülünk, vagy minden kapcsolatunkban ugyanott akadunk el. Nem azért, mert "hibásak" vagyunk. Hanem mert a gyász néha azt mondja: "ezt még nem engedhetjük el".

Példa: Valaki rendszeresen olyan emberekhez vonzódik, akik érzelmileg nem elérhetők, vagy akiket meg kell menteni.

Túlzott kontroll vagy teljes szétesettség

A gyász néha úgy jelenik meg, hogy mindenre figyelni akarunk: rendszereket hozunk létre, terveket gyártunk, irányítunk. Máskor épp ellenkezőleg: a mindennapi feladatok is túl nagynak tűnnek.

Példa: Valaki csak addig érzi magát "biztonságban", amíg megy előre és nem áll meg.

Ürességérzés, elveszettség, mintha "nem lenne iránya" az életnek

Nem mindig fájdalom a gyász. Néha inkább szürkeség, tompaság. Mintha az élet elveszítené a színeit.

Példa: Ami régen öröm volt, az most csak "feladat".

Bennragadás a múltban

Lehet, hogy gyakran térünk vissza fejben egy olyan időszakhoz, amikor "még minden rendben volt". Nem azért, mert nosztalgiázunk – hanem mert ott maradt valami, amit nem tudtunk magunkkal hozni.

Példa: Valaki gyakran mondja: "Akkor még én voltam… most nem tudom, ki vagyok."

Miért történik ez?

Sokszor egyszerűen azért, mert nem volt tér a gyászra. Mert nem volt, aki meghallgasson. Mert azt tanultuk, hogy "tovább kell lépni". Mert a fájdalom akkor és ott, túl sok volt.

A megakadt gyász nem gyengeség. Akkor, és ott ez segített túlélni.

Mit lehet kezdeni vele?

A gyászt nem "lezárni" kell. A gyász nem feladat, amit kipipálunk. Inkább egy kapcsolat a veszteséggel – amit újra és újra átírunk, ahogy mi magunk is változunk.

A folyamat lényege nem az, hogy ne fájjon többé, hanem hogy a fájdalom ne váljon az életünk középpontjává. Hogy legyen hely mellette másnak is: jelenlétnek, kapcsolódásnak, örömnek, csendnek, lélegzetnek.

Ez nem gyors folyamat. Nem egyik napról a másikra történik. De meg lehet tanulni vele együtt lenni úgy, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat.

Hogyan indulhat el a változás?

• amikor nem siettetjük magunkat,

• amikor megengedjük a lassúságot,

• amikor teret adunk annak, amit érzünk,

• amikor megszólíthatóvá válik az, ami eddig néma volt.

A gyászmunka valójában kapcsolódás. Önmagunkhoz. Ahhoz, amit elveszítettünk. Ahhoz, amit megtartunk.

Ha olvasás közben azt érezted, hogy volt olyan mondat, ami "megállított" vagy kicsit közelebb vitt valamihez benned, akkor valószínű, hogy ott már dolgozik valami. Nem kell erőltetni, nem kell kierőszakolni. Elég, ha figyelsz rá.

Sokszor elég az első lépés:

• megnevezni, hogy igen, ez gyász.

• és azt is: nem vagyok egyedül benne.

Ez a csatorna azért született, hogy megmutassa neked, hogy a gyász bizony munkát és odafigyelést igényel a részünkről. Önmagától nem múlik el, csak az életed fura kísérője lesz, aki állandóan megtrollkodja a napjaid.

Ez egy gyengéd figyelmeztető Neked!

Ha magadra ismertél, talán, érdemes lenne tudatosan foglalkozni a veszteségeiddel.