Van egy fénykép a nappaliban. Megsárgult, kopott, gyűrött.

Ezen a fényképen én vagyok rajta egy-két éves koromban, veled, anyu, és veled, apu.

Az a kislány, aki ott vagyok, biztos vagyok benne, hogy nem erről a jövőről álmodott, ami végül megvalósult. Azon a fényképen Nagy Piroskának még minden elérhető volt, egy átlagos élet is elérhető volt. Azt hitte, hogy úgy nőhet fel, mint a szomszéd. Akkor még nem tudta, hogy az egész élete veszteségek sorozatából fog állni, amikből csak nagyon későn, felnőttként fog tudni felállni.

Nézem ezt a képet.

És olyan elevenen él bennem egy jövőkép, ami csak akkor lett volna lehetséges, ha te még élsz, anyu, ma is. De most már huszonhárom éve nem vagy itt.

És én minden évben megállok egy pillanatra ezekben a napokban, és elgondolkodom azon, hogy honnan hova jutottunk ebben a huszonhárom évben.

Abban a pillanatban, amikor meghaltál, huszonhárom éve, ez a fotó megsemmisült abban az értelemben, hogy az a jövő, amit sugallt nekem megszűnt létezni, mint reális forgatókönyv.

Alig tizenhét évesen már darabokra hullott az életem, de azt a képet, azt a másik jövőképet, ami akkor létezett volna, ha él az anyukám, azt teljesen sosem tudtam elengedni. Mindig tudtam, hogy már nem ez a realitás, mindig tudtam, hogy nem lesz már számomra elérhető, de elengedni nem tudtam.

Egy gyászoló örökké két narratívát, két történetet ír a fejében. Egyet kifelé a valóságnak, és egyet befelé a "mi lett volna, ha még mindig élnél" valóságába.

Ez a két narratíva egyszerre fut minden egyes nap, minden egyes percében, és nem nagyon van olyan, hogy ne hasonlítanám össze a külső valóságomat azzal a belső elképzelt valósággal, a "mi lett volna, ha"-val.

És így egy örök csalódásra van az ember kárhoztatva, és ez nagyban megnehezíti a gyászfeldolgozó munkát és az életet is a jelenben.

Tudatossággal és a feldolgozó munkával csökkenhet a kettő közti távolság, a kontraszt, és bár már soha nem lesz édesanyám, de itt a jelenben, a külső valóságomban is ma már sikerül egy olyan életet élnem, amit szívesen élek.

Nem mindig, nem minden percében, de többnyire büszkén vállalom, hogy az vagyok, aki ma vagyok, és így vagyok jelen, ahogy jelen vagyok.

És ez egy borzalmasan nagy változás ahhoz képest, ahogy akár öt éve, tíz éve, húsz éve éltem.

Szeretem ezt az életet. Szeretem ezt az embert, akivé válok. És ezt minden posztomban leírom, mert ez egy őrületesen fontos dolog lett, és nagyon büszke vagyok erre.

Mert minél inkább meg merem engedni magamnak a változást, és azt, hogy egyre inkább azzá váljak, aki én ott legbelül valójában vagyok, annál inkább kisebb a távolság a között a valóság között, amit megélhettem volna, ha él az édesanyám, és a között a valóság között, amiben léteznem kell huszonhárom éve.

És nem olyan tekintetben persze, hogy ne hiányozna ma is, hanem abban az értelemben, hogy mióta feldolgoztam a gyászomat, azóta egy kicsit visszakaptam az édesanyámat.

Visszakaptam belőle azt az elevenséget, azt a szeretet-kapcsolatot, amit adni tudott, míg élt.

Mert ma már meg tudom engedni magamnak, hogy rágondoljak, és csak szeressem. Rágondoljak, és csak befogadjam azt a szeretetet, ami még most is árad felém tőle, annak ellenére, hogy már testileg nagyon rég nincs itt. Ma már valóban erőforrás az, hogy rágondolok, hogy beszélgetek vele, hogy megkérdezem, hogy tanácsot kérek. És valahogy mindig könnyebb azután, miután jól megbeszéljük a dolgainkat, és mindig egy kicsit úgy érzem, hogy ő az, aki valamilyen módon befolyásolja vagy irányítgatja az életemet. És ez nem volt mindig így. Én nem mertem rágondolni, nem mertem rá emlékezni, nem mertem magamra engedni azt a pokoli fájdalmat, amit a hiánya okozott.

És amíg így voltam vele, addig adni sem tudott semmit. Addig nem tudott hozzám közel kerülni, nem tudott a lelkembe férkőzni, nem tudott itt lenni és megsimogatni a szívem.

Úgyhogy mióta feldolgoztam a gyászomat, azóta visszakaptam egy picit az édesanyámat, és ez jó érzés.

És mióta feldolgoztam a gyászomat, nem bántom magamat a "mi lett volna, ha" érzésekkel, és nem kínzom magam egy olyan jövő elképzelésével, amiben ő még benne van. Hiszen a valóság is elfogadható. Nem tökéletes, de az enyém, és én teremtettem magamnak azzal, hogy megváltoztattam a nézőpontomat, megváltoztattam a hozzáállásomat a gyászhoz, önmagamhoz.

És ennek az első és legfontosabb alapillére az önszeretet és az önelfogadás volt.

Mert egy gyereklélek, amikor egy ilyen veszteséget él át, azt magára veszi. És úgy érzi, hogy minden az ő hibája, hogy valamiképpen rossz volt, és ez egy büntetés. És ha elég jó lesz, ha eleget teper, ha eleget megfelel, akkor valahogy majd kap valami kárpótlást, mintha ezzel visszajönne az édesanyja, vagy visszajönne valami abból, amit elveszített. És mivel bármennyire is próbáltam jól csinálni a dolgaimat, nem jött vissza az édesanyám, ezért elkezdtem iszonyatos módon szapulni magam, bántani magam, gyötörni magam, kínzóan, könyörtelenül, rendszeresen. És egy idő után teljesen átvette az uralmat bennem ez a belső kritikus hang, aki legszívesebben a szart is kiverte volna belőlem.

Egy pillanatra sem tudtam megnyugodni, jól lenni, ellazulni, megkönnyebbülni.

Mindig azt éreztette velem ez a hang, hogy kevés vagyok, hogy rossz vagyok, hogy bűnös vagyok, hogy hibás vagyok, és hogy minden, ami azután történt, hogy anyu meghalt, az valahogy az én bűnöm, az én hibám, az én felelősségem.

Iszonyatos felelősségeket vettem a vállamra. Olyan felelősséget, olyan súlyt, olyan terheket, amik soha nem voltak egy pillanatig sem az enyémek, de én mégis így éreztem.

A gyászfeldolgozó munka ebben is segít.

Segít helyre tenni ezeket a dolgokat. Segít megértetni velünk, hogy mi volt a mi felelősségünk, és mi az, amit csak magunkra pakoltunk. És soha egy pillanatig nem feleltünk ezekért a dolgokért.

Sok mindent megértek ma már abból, ami történt a múltban.

Szeretek visszanézni és rendszerezni, mert ilyenkor rá tudok látni arra, hogy honnan hova jutottam, és hogy mekkora a változás. És hogy ma már visszagondolva a múltbeli eseményekre egyszerűen csak azt érzem, hogy rendben volt, és hogy mindent megtettem, ami akkor tőlem telhető volt. És ma már nem bántom magam semmiért.

Teljesen eltűnt ez a belső kritikus hang, és sokkal erősebb bennem egy belső, bátorító, anyai hang, ami inspirál és mindig többre sarkall engem.

Sokat gondolok arra, hogy ez a huszonhárom év mit tanított nekem édesanyám nélkül.

És míg másoknak megadatik az, hogy abból tanulnak, abból fejlődnek, abból változnak, amit egy édesanya ad nekik, lépésről lépésre, én ebben a huszonhárom évben abból változtam, ahogyan hiányzott az édesanyám.

Abból tanultam, amilyen mondatok nem hangzottak el. Abból fejlődtem, amilyen szituációk soha nem valósultak meg. 

A hiány tanított. A csenddel tanított. A fájdalommal nevelt.

És bár ez egy nagyon nehéz felnőtté válási út, nagyon nehéz változási folyamat, de csak így juthattam el oda, hogy ma már gyászkísérő vagyok. És már elég sok klienssel volt szerencsém együtt dolgozni, és a közösségi oldalaimon rengeteg ember követ engem és inspirálódik abból, ahogy én állok a gyászhoz, amit én mondok el a gyászról.

(Tudj meg többet a munkámról. Kattints a Gyászkísérés gombra.)

És ez nyilván nem valósulhatott volna meg, ha nem ez a múltam.

Én nagyon büszke vagyok ezekre a gyászolókra, akik megosztják velem a történetüket, és akik bíznak abban, hogy én tudok valami kis bátorítást adni vagy támogatás lenni ezekben a nehéz időkben.

Felnézek minden emberre, aki veszi a bátorságot, és szembe akar nézni a gyásszal, és azt mondja:

"Én nem akarok ebbe belehalni.
Én nem akarok ebbe belebetegedni.
Én el akarok jutni oda, hogy ezt képes vagyok megérteni, feldolgozni, és képessé akarok válni arra, hogy ebből szülessen valami jó."

És nagyon örülök, amikor ezeket a mondatokat olvasom, mert akkor átment az, amiben én is hiszek. Hogy bár nincsen abban semmi jó, hogy nincs édesanyám már, de ha már valami kisülhetett belőle, akkor ez éppen ez.

És tudjátok, nem hiányzik valami vagy valaki, aki nem volt értékes. A gyászfeldolgozás mindig akkor igazi kihívás és feladat, ha valaki olyan ment el az életünkből aki érték volt számunkra. Csak azok az emberek, csak azok a helyzetek, csak azok a momentumok, csak azok a pillanatok hiányoznak utólag az életünkből, ami nagyon-nagyon átformált, ami sokat adott, ami értéket adott számunkra.

És az én édesanyám minden momentuma hiányzik nekem. És innen tudom, hogy egy iszonyatosan értékes ember volt. Nem tökéletes, de a legjobb anya, akit én el tudok képzelni magamnak. És én csak azt kívánom mindenkinek, aki magával küzd, hogy sose adja fel. Van ebből kiút.

Van a gyásszal is élet.

Mert ezt letenni nem tudjuk. Megpróbálhatjuk, de akkor többel kötjük be, garantáltan.

Nagyon sok betegség melegágya az elfojtott gyász.

Nem kell messzire menni, a mai celebvilágban is számtalan példát látunk arra, hogy rákos megbetegedések mélyén egy fel nem dolgozott veszteség vagy gyász lapul.

Én is tudok erről beszélni, hogy mennyi testi tünetet okozott nekem az elfojtott gyász.

Úgyhogy érdemes ezt komolyan venni.
És érdemes felelősségteljesen állni a saját életünkhöz.

És amikor a lelkünkről van szó, azt ugyanúgy komolyan venni.