Honnan tudod, hogy baj van?

Ha engem kívülről néztél, talán, sosem feltételezted, hogy bármi problémám lehetett az életemmel. Hisztinek tűnhetett mindaz, amiről eddig olvastál tőlem. Egy csajszi, aki figyelmet akar bármi áron, és bizonygatni akarja, hogy értékes.  Az is lehet, hogy még ennyire sem érintettelek meg, nem is voltam számodra még annyira sem érdekes, hogy ennyit is gondolj rólam. 

Amióta bármilyen minőségben írok blogot, vagy bejegyzéseket, azóta ezek közül, mind volt már a motivációm. Szerettem volna, ha értenek, ha szeretnek, ha értik ki is vagyok valójában, ha látszódom. 

Ma pedig azért írok, hátha, adni tudok. Nem szeretem azt a szót, hogy tanítani, de valami ilyesmi a célom. Olyan jó lenne, ha tudnánk egymás hibáiból, és sikereiből is okulni.

Sokáig hittem azt, hogy baj van velem. Igazából egészen két évvel ezelőttig meg voltam róla győződve, hogy baj van azzal, ahogy létezem, ahogy gondolkodok, vagy azzal, ahogy teszem a dolgom. (Amúgy ez így is volt.)

Az, hogy valaki nincs jól, nem mindig könnyen kifejezhető. Nem mindig hatalmas problémák jelzik. Néha csak sok apró össze nem állás jelzi azt, hogy zavar van az erőtérben. 

Nehéz még most is szavakba foglalni, mi az, ami megváltozott bennem az elmúlt két év hatására, és azt is nehéz átadni, hogy miért szeretném annyira ezt megmutatni nektek. Valahogy azt érzem, erről mindenkinek tudnia kellene. 

Úgy érzem, eddig pont fordítva éltem az életem, mint ahogy az valójában működik, és mert így volt, szükségszerűen nem tett boldoggá semmi.

Ma már minden félresikerült életszakaszt áldásnak látok, úgy érzem, minden lépés, minden tévedés kellett ahhoz, hogy ma itt tartsak, és így érezhessem magam. Nem bánok egyetlen tévutat, nehézséget és veszteséget sem. 

Nem kis út vezetett idáig, de ma már úgy látom, hogy egy ponton el kellett veszítenem mindent, ahhoz, hogy egy napon majd enyém lehessen mindaz, amiről még álmodni sem merek. Persze, még itt nem tartok, de abban biztos vagyok, hogy ez az út oda vezet.

Az, hogy baj van veled, nem jelenti azt, hogy nem vagy a felszínen produktív vagy életképes. Ezt inkább belül érzed. Valahogy olyan ez, mintha folyamatosan rossz sorban állnál a kasszánál, és csak a te kosarad nem kerül sorra.  Amikor átállsz egy másik kasszához, még messzebb kerülsz. Feszült és frusztrált állapot. Mire pedig fizetni tudsz idegbeteg és csalódott vagy, és semmi örömmel nem tölt el, hogy meg tudtad venni, amit akartál.

Anyukám halála után én bármibe fogtam bele, az nem töltött el örömmel, a legtöbb dolgot a végére meggyűlöltem. Sok döntésem esetleges volt, legtöbbször sodródtam, vagy vártam, hogy mások mondják meg merre is menjek. Nem volt önálló véleményem, nem is szerettem beleállni dolgokba. Nem vágytam igazán semmire, így ha valami sikerült, az nem váltott belőlem ki érzést. Tompa és enervált voltam. Lelkes csak nagyon ritkán, és akkoris csak ideiglenesen. Aztán újra jött a szürke unalom. Semmi önbizalmam nem volt, és úgy éreztem, hogy az önszeretettel is komoly problémáim vannak.

Belül, legmélyen tudat alatt, és ez nagyon fontos, hogy nem tudatosan, az volt a megélésem, hogy van bennem valami eleve bűnös, aki nem érdemel semmit, mert bűnös. És ez a legbelső tudattalan hang hatással volt arra a belső párbeszédre, amit nap, mint nap magammal folytattam, és ami pokolivá vált az utolsó években.

Most mesélek egy kicsit a belsőnkről. Ott belül létezik bennünk egy család. A lelkünk részekből áll össze, úgy ahogyan tapasztaltuk felnövekvésünk során:vannak szülők, és van belső gyermek is. A belső szülők és belső gyermek viszonya attól függ, hogy mi mit tapasztaltunk meg az életünk során. Ha sérülünk gyerekként, akkor a belső gyermekünk is sérül, és a belső szüleink is csak annyit tudnak nekünk nyújtani, amennyit a valós szüleink nyújtottak nekünk.

Ebből lesz felnőtt korunkban annyi lelki problémánk, annyi kapcsolati nehézségünk a társunkkal. Ugyanis, a valós külső családunk milyensége határozza azt meg, hogy belül, mi hogyan tudunk bánni önmagunkkal. 

És akkor már el is érkeztünk pár nagyon fontos fogalomhoz:önszeretet, önbecsülés, önbizalom.

Ha sérült ez a belső család, mert a külső család is sérült volt, akkor ez hatással lesz arra, hogy mennyi önbizalommal állunk ki magunkért, hogy szeretjük-e azt a személyt, akivé válunk, és becsüljük-e azt, akik vagyunk. 

Ezek a lélekrészek ez a belső család ugyanúgy beszélget ott belül velünk. Szerintem nem kell magyaráznom senkinek, hogy mire gondolok: "Ez neked nem fog sikerülni!", "Kevés vagy!", "Szar vagy!" " Nem érsz semmit!", "Meg se próbáld!",       "Ráérsz még arra!", "Neked nem lehet szerencséd!" stb.

Nekem ezek a hangok erősődtek fel anyukám halála után, és az elmúlt pár évemben már észre is vettem, hogy vannak,  és próbáltam harcba szállni velük. 

Mindent megtrollkodtam ezzel magamban. Örökké egy belső harcot vívtam. Annyira nagy hangsúlyt kapott bennem ez a lélekrész, hogy folyamatos feszültségben éltem, és emiatt semminek nem tudtam örülni, és semmilyen sikert nem éltem meg sikernek, mert jöttek a hangok, és elvették tőlem az örömöt.

 Ez a belső bántalmazó hang az, amit úgy nevezünk belső kritikus. A belső kritikus a belső szülő részeiből alakul ki.

Eredetileg védelmi funkciója volt: arra próbált tanítani, hogy kerüljük el a hibákat, a szégyent, a bántást vagy a kudarcot.
De felnőttkorban, amikor már nem a túlélés, hanem az önkifejezés a cél, ez a rész túlhangosodhat.

Elkezd ítélkezni, szégyeníteni, maximalizálni, és gyakran belső feszültséget, önbizalomhiányt okoz. 

Nálam is az elsődleges funkciója az volt, hogy anyu halála után a felszínen tartson, és ne essek szét. Tartotta bennem a lelket és állandóan kiabálta a következő lépést. Ez egy darabig valóban életmentő volt számomra. Aztán kezdett elhatalmasodni, és fő hansúlyt kapni. Ő lett az irányító.

Ezért iszonyatosan fontos az, hogy ne robotpilóta üzemmódban létezzünk. Kezdjünk tanulni önmagunkról, a lelkünkről, és kezdjük el megfigyelni a belső folyamatainkat. Ez nem hókuszpókusz, ez színtiszta tudatosság.

Amikor rájöttem, hogy én vagyok a saját magam ellensége, hogy az én belső kritikusom elhatalmasodása az, ami miatt,  az a megélésem, hogy az életemben minden rossz, én vagyok a legrosszabb, legbűnösebb ember a Földön, akkor kezdett el a lehetőségem is meglenni arra, hogy megállítsam ezt a folyamatot. 

Ki kellett valahogy mászni az áldozat szerepből, amiben láttam magam. Nagyon fontos neked elmagyaráznom, hogy nem tehettem róla, de csak én tehettem ellene. És az első lépés az volt, felismerni nem én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, nem büntet az Isten, nem minden az én hibám, és nem esküdött össze ellenem semmi és senki.

A legutolsó munkahelyemen lett ez a belső feszültség a "legzajosabb". Addigra már odáig jutottam magammal, hogy kialakult az imposztor-szindróma is.

Az imposztor-szindróma (vagy "szindróma a szélhámosság érzésével") azt a belső élményt jelenti, amikor valaki nem tudja elhinni saját sikereit, értékét vagy kompetenciáját, és attól fél, hogy mások egyszer "lelep­lezik", és kiderül róla, hogy valójában nem is elég jó.

Hogyan kapcsolódik a belső kritikushoz?

Az imposztor-szindróma a belső kritikus túlműködésének egyik formája.
A belső kritikus ilyenkor azt suttogja:

• "Csak szerencséd volt."

• "Mások jobbak nálad."

• "Ha igazán értenél hozzá, nem izgulnál ennyire."

Ezek a gondolatok önbizalomromboló spirált indítanak el: hiába vannak objektív eredményeink, nem tudunk kapcsolódni a saját érdemeinkhez. Én konkétan három éven keresztül szorongva ültem ott a munkahelyemen, és vártam, mikor rúgnak ki, mikor jönnek rá, hogy kókler vagyok, és valójában nem tudok semmit. Miközben soha nem kaptam negatív kritikát a munkámra. 

Az őrület határáig tudjuk magunkban ezt a belső párbeszédet erősíteni, és úgy tudjuk mindezt csinálni, hogy el is hisszük, meg se kérdőjelezzük. Ez lesz a valóság. Ez az őrület lesz a sima hétköznap. Állandó gyomorgörcs, egyre több katasztrófizáló gondolat, és elképzelés. 

Tudom, hogy ma már a csapból is az folyik, hogy a gondolataink megváltoztatásával tudjuk megváltoztatni a valóságunkat, de higgy nekem, ez nem bullshit, ez nem spiri gondolkozás, ez tény!

Ha velem tartasz a további blogokban, megyünk szépen tovább, és megmutatom, hogy van ebből kiút, miközben megtanítom neked azt is, amit nagyon lényeges tudni a lelkünkről, a gondolkodásunkról.

Jövő héten szerdán folytatom, addig kövess be Tiktokon, Facebookon és Instagramon is!  

Piri