Jól vagyok!

A szívemben hordozlak mindig. Ott vagy velem minden lépésemnél. És ezt csak most vettem észre, mikorra már évek óta minden más helyen kerestelek, szüntelenül. 

Ott húzódtál meg végig. A szívem egy rejtett kis sötét szegletében. Onnan figyeltél, néha kuncogtál, máskor meg vadul kiabáltál, hátha észreveszlek. Olyan vak voltam és süket. 

Arra koncentráltam, hogy kívülről valamit magamba tegyek, ami beheggeszti a tátongó ürességet a szívemen. Olyan volt, mintha kirobbantottak volna belőle egy részt mikor meghaltál, és te magaddal vitted volna a véres húscafatokat. Kegyetlen pillanat. Véres morbid, mégis hihetetlenül valóságos.

Mások egész életükben tudják, hogy kik ők és mire vágynak. Én meg még ma sem tudom ki lehetnék, ha nem halsz meg. Egész utána levő életemben meg akartam feleni neked. Miközben kerestelek mindenhol és mindenkiben. Akartam, hogy láss, segíts, és légy rohadt büszke rám.

És ma itt vagyok, és csak rohadt büszke vagyok magamra. És ez is miattad lehetséges. Úgy hatalmasodik még mindig az emléked monumentalitása az életemre, mintha minden csak tegnap történt volna, mégis, már egy egész élet eltelt azóta. 

Az enyém. Aminek annyira kevés jelentőséget tulajdonítottam, amiatt mert már nem voltál benne. Mintha minden értéket belőlem is te adtál volna, és mikor meghaltál, mindent magaddal vittél. Oda lettem én is. A föld alatt hevertem két méter sáros föld alatt, élettelenül feküdtem rajtad.

Hogy nem vettem észre az életem? Hogyan is vehettem volna észre az életem?

Csak tettem a lépéseket évről-évre, de nem volt bennem érzés. Nem tudtam milyen értékes részt vittél magaddal belőlem. Itt hagytad a testem, de csak azért, hogy valami cipelje azt a megnevezhetetlen fájdalmat, amit a hiányod okozott. Elvetted az identitásom, akkor, amikor egyébként sem volt. Kamasz voltam. Éppen gyűlöltem élni, pusztán passzióból. Lázadó tini kötelességből. 

Akartam tudni meddig mehetek el. És mikor meg kellett volna állítanod, és közölni, hogy térjek észhez, és takarodjak a szobámba, te inkább rákos lettél, és egy hónap múlva te takarodtál el az én életemből. Vele együtt pedig vittél minden mást is:családot, biztonságot, figyelmet, törődést, gondoskodást, melegséget, szeretetet.

Ez nem sima gyász volt. Ez kompletten a gyerekkorom, a fiatalságom és a soha meg nem történt jövőm volt, amit magaddal vittél.

Most, közel 40 évesen kell visszanéznem erre az útra. 

Olyan, mintha most jöttem volna ki a lelkem vadonjából, ahová száműztem magam, mikor te elmentél. Hihetetlen utat jártam be. Ez a saját belső El Caminom. Nem volt rövid túra. Többször majdnem felfalt a vadon. De én mégis újjászülettem minden egyes alkalommal, és közelebb kerültem a válaszhoz, amit végig, még csak megkérdezni se mertem. Nemhogy válaszban reménykedtem volna.

Tegnap este rámtört egy érzés, mely egy mondattá artikulálódott, és az érzés mely társult mellé az a megnyugvás, megkönnyebbülés és hihetetlen szeretet és hála.

"Már nem baj, anya!"

Olyan mélyről jött ez a megkönnyebült igazság, hogy tudtam, az a kislány szólt belőlem, akit 22 éve kényszerűen veled temettem. Most újra élt. Ott bennem. Halottam, hogy a szívem végre más ritmust diktál. A lyuk, melyet feltöltöttem az elmúlt egy évben, ott a szívem belsejében, végre jól van. 

És ott vagy benne te is, anyu. Ott voltál mindig. És velem voltál mindig, de nagyon fájt volna ezt tudni, vagy érezni. Ma viszont már nincs így. Talán, már régen nincs így, csak annyira megszoktam, hogy csak fáj az élet, hogy észre sem vettem, hogy fokozatosan elmúlt.

Csak te maradtál. És az érzés, hogy bármi történt, bárhogy mentél el, az rendben van, már nem baj.

JÓL VAGYOK ANYA!!!!