Láthatatlanná válni a gyászban

Ma egy videót hallgattam, ahol egy hölgy beszélt arról, hogy mennyire megrendülten vette tudomásul, hogy láthatatlanná vált az új énje, mikor egy súlyos veszteség érte, meghalt a férje. Ő az özvegyek gyászáról beszélt és az ő személyes megéléseiről, de abszolút azonosulni tudtam vele.

Gyászolóként automatikusan perifériára kerülünk. A társadalom peremére. Nem kívánatos személy. Fura. Túl szomorú. Komplikált. Nehéz mellette meglenni. 

Nagyon könnyen belecsúszunk ilyenkor abba az érzésbe, hogy "velem van baj". Én gyászolok úgy, ahogy nem normális. Pedig, nem velünk van baj, hanem ezzel a világgal, ami nem tud mit kezdeni a veszteségekkel, így kirekeszti, kilöki magából a gyászoló embereket. Azt mondja rájuk, velük van a baj, mert ezen már rég túl kellett volna lenni. El kell engedni a halottat, és tovább kell lépni, ha lehet azonnal, de tegnapra lenne a legkényelmesebb. Nekik!!!

Amikor 17 éves koromban elment az édesanyám, hirtelen kilőttek az Űrbe, és egy légüres térben találtam magam. Belül egy űrnyi magány szakadt rám egyetlen pillanat leforgása alatt. Nemcsak anyu ment el, hanem egy gondtalan, felelőtlen, vidám, cserfes 17 éves kislány identitása is tovaszállt.

Alkalmazkodni kezdtem. Szinte rögtön. Az ember letapogatja mit bír el a környezete, mire van szüksége, mit szeretne kapni tőle, mit szeretne látni belőle, és megalkotja azt. Így működünk. Megfelelünk az elvárásoknak. A kötődés és a régi kapcsolatok fennamaradása érdekében, és azért, hogy ne érjen minket több veszteség, lemondunk önmagunkról. 

Rögtön elindul a folyamat, melynek a végén láthatatlanná válunk. Plusz azt sem tudjuk kik is vagyunk az elhunytunk nélkül. Így ez valójában egy identitáskrízis is, a veszteségen túl.

És elkezdődik a totális káosz időszaka. Van egy szerep és identitás, amit elvárnak tőlünk:legyünk azok, akik voltunk, legyünk jól, ne legyen velünk probléma,legyünk láthatatlanok.

Belül pedig érezzük, hogy egyszerűen fizikai képtelenség visszamenni oda, ahol a haláleset előtt voltunk. Az a részünk, aki a szerettünk mellett létezett, ma már ugyanúgy nincs itt ezen a földi síkon, mint az, akit elvesztettünk.

Beleőrülünk a belső feszültségbe. És ezek mellett még ott van a gyász természetes mechanizmusa is, ami rág minket, és egy percre sem kímél.

Nekem hosszú évekbe telt felismerni, hogy nem kéne ennyire kifelé figyelni. Egy betegség és egy műtét indított el befelé. A műtét után tisztán látszott, hogy az addigi életem nem folytatható, de még így is évek teltek el, mire ráébredtem mi is az én utam, és ki is vagyok én valójában anyukám nélkül.

A tudatosság csak pár éve a társam ezen az úton. Hosszú évtizedekig éltem trauma-reakciókból, struktúrákból, autopilóta módban, ösztönösen. Ez elvitt egy darabig. Túléltem. Itt vagyok.

De ma már mást választok.

Csak akkor válunk láthatatlanná, ha hagyjuk magunkat sodródni. Akkor leszünk láthatatlanok, ha hagyjuk, hogy mások mondják meg nekünk mit érezzünk, hogyan legyünk, kik legyünk, és mit tehetünk meg, és mi az, ami már NEKIK! nem fér bele. Amikor átadjuk az életünk irányítását másoknak, amikor, arra várunk, hogy mások jóváhagyják a tetteinket, és végül már az érzéseinket is, akkor megtörténik az, amitől gyász közben leginkább szenvedünk.

Láthatatlanná válunk.

Nem vagy hibás érte. Én is megtettem, és mindenki más is bele fog lépni ebbe a folyóba.

Ez is egy folyamat. Tanulás. Fejlődés. Változás. Tudatunkra ébredés.

Kevesek kiváltsága, hogy kimarad nekik ez a tanulási folyamat. A többség, akárcsak én, a saját kárán tanul. Nem elsőre. Olykor másodszorra sem. Inkább sokadszorra.

Néha még kényelmesnek is tűnik eltűnni. Nem felelősséget vállalni. Mások kezébe tenni az irányítást. Hátha felemelnek. Hátha megmentenek. Hátha ők jobban tudják, mit érzek, és mi az, ami jól esne nekem, mit kéne tennem, merre kellene mennem?

Aztán, ha fejlődünk, ez már kevés lesz. Szorítani fog a doboz, amibe beletettek minket, és nem fog tetszeni az a valaki, akit a tükörben látunk. Érezzük, hogy ez nem lehetek én. Az élet kell, hogy többről szóljon. Igen, meghalt az anyám, de biztos, hogy 20 év után, még mindig így kell érezni magam? Biztos nem lehetnék jobban? Itt és most mit tehetek azért, hogy láthatóvá váljak? 

A jó hír az, hogy sosem késő ezt az utat választani, és elvégezni az önismereti munkát, ami egy gyászoló esetében gyászmunka is. Nem választható szét.

Mert amikor a veszteség ért minket nem volt eszközünk és a legtöbbünknek segítségünk sem ahhoz, hogy fel tudjuk tudatosan dolgozni azt, ami történt velünk.

Végig kell menni egy úton. Ez tele van vargabetűkkel, hajtűkanyarokkal, emelkedőkkel, zuhanással. Nem tudjuk megúszni. Az, hogy kinél mikor jön el ez a pillanat, hogy felébred, és meglátja önmagát a tükörben, akit addig észre sem vett, az nagyon egyéni. Nekem közel 20 év kellett hozzá.

Ha itt vagy, és engem olvasol, talán, ez az idő lerövidülhet. Én nem olvastam ilyen cikkeket. Nem hallgattam egyetlen videót sem a gyászról. Nem kértem segítséget.

Beletörődtem abba, hogy a gyász ilyen. Meg abba, hogy minden az én hibám. Úgy éreztem túl méllyen vagyok ahhoz, hogy ebből még vissza lehessen jönni, én ezt már örökre elcsesztem.

Egy nagyon halk suttogásnyi hang viszont nem engedett el. A valódi énem ott mélyen eltemetve próbált jelezni. Egy műtét kellett, hogy meghalljam. És utána egyszercsak eljutottam oda, hogy egy segítő szakember kezei között elkezdtem én látni önmagam.

Azóta kinyílt a világ. A belső munkám, a gyászfeldolgozó munkám hozta magával a láthatóságot. Ami nem más, mint önazonosnak lenni a gyászban is.

Ha te tudod ki vagy, ha te tiszteled magad, ha meghúzod a határaid, ha felvállalod a sebezhetőséged is, akkor soha többé nem tudnak láthatatlanná tenni, és te sem válsz észrevétlenül láthatatlanná.

Remélem ez az utazás, amit most veletek kezdek meg, itt a Gyászedukáció oldalán, titeket is emelni fog!

Én látlak titeket, már csak az a kérdés, hogy te hajlandó vagy-e látni önmagad, azt a valakit, aki itt és most vagy?