Meddig érdemes benne maradni helyzetekbe, ami már többet árt nekünk, mint amennyi jót ad? 1. rész
Nem fogom megmondani neked, hogy mit tegyél. Azt mondom el, írom le, amit én tapasztaltam életem során, és amit megértettem magammal kapcsolatban ebben a témakörben.
Senki nem akar magának rosszat. Az, hogy végül a viselkedésünkkel károkat okozunk saját magunknak, a testünknek és lelkünknek az nem szándékos.
Én a gyászról és a veszteségekről írok. Most sem fogok másról írni, de ez a jelenség az élet minden területén, minden témakörben igaz lehet.
Hozunk magunkkal észrevétlenül egy világlátást, beszívjuk az anyatejjel az ideológiákat és hitrendszereket, amin keresztül azután minden dolgunkat szűrni fogjuk.
Észrevétlenül leszünk valamilyenek. Nem tudatos folyamatok ezek. Az, hogy mit tartunk számunkra elérhetőnek, az azon fog múlni, hogy otthon mit láttunk, mi elérhető számunkra.
A gyászolás milyensége is elsősorban azon fog múlni, otthon mit láttunk. Az lesz az alap. Onnan fogjuk tudni mit kell tenni, mi helyes, mi helytelen.
A tudatosság ott kezdődik, hogy elkezdjük megfigyelni önmagunkat.
Miért hiszem el azt, hogy lehetetlen a gyászt túlélni? Miért mondogatom magamnak, hogy én már soha nem lehetek többé boldog? Miért akarok szenvedésben lenni, még évekkel a haláleset után is?
Minden gondolatunknak súlya lesz. Megvalósul. Manifesztálódik. Ha azt mondom, én már soha nem leszek boldog, és már nem lehet teljes életem, mert meghalt az anyukám, akkor azt létre fogom hozni. Hiszen az életben azokat a lehetőségeket és választásokat fogom észrevenni, és választani, amik ezt a narratívát, ezt a gondolatom igazolják.
A gondolat teremt. Ez nem spirituális blabla. Saját bőrömön érzékelt valóság.
Olyan sokáig nem vettem ezt észre.
És itt jön a kulcs mondatom. Nem vesszük észre miben vagyunk, és mit teremtünk magunknak a gondolataink által, míg nem szembesülünk azzal, hogy kiüresedtünk, elfáradtunk, nem bírunk így tovább létezni.
Amíg egy kicsit is hordható a teher, amit magunkra pakoltunk, amíg intellektualizálással meg tudjuk magyarázni magunknak, hogy miért van igazunk akkor is, mikor magunk ellen cselekszünk, amíg addikciókkal el tudjuk fojtani, mennyire rosszul vagyunk, addig nem fogjuk észrevenni, hogy auto-pilóta módba ragadva, automatikusan létezünk.
A sémák, minták, meggyőződések, hitrendszerek a bőrünkbe ivódva észrevétlenül irányítanak minket. Amíg ezt nem figyeljük meg, amíg nem vagyunk elég rosszul ahhoz, hogy végre magunkra kelljen figyelni, addig nem vagyunk feltétlenül felelősek ezért a működésért. Bár, a jog sem ment fel a felelősség és következmények alól, azért, mert nem ismertük a törvényt.
Én megengedő vagyok. Az ember tanulni, fejlődni jött a Földre, egy Életfeladatot hozott magával, amit elfelejtett. Ezek a tanulási folyamat részei. Változni. Meghaladni. Újrakezdeni. Elbukni. Felállni. Veszíteni. Talpraállni.
Ezt az élet természetes részének kell tekinteni. Így működünk.
Közel húsz évig cipeltem magammal a gyászomat, és nem kezdtem vele semmit. Nem tudtam, hogy ezzel kezdeni kell valamit.
Miért nem tudtam? Az első években fiatal voltam hozzá. Meg túl kellett élni. Azt láttam, hogy pontosan azt csinálom, amit a környezetem csinál. Tehát én úgy voltam vele ez a gyász. Ilyen gyásszal élni. Pontosan így kell éreznie magát annak, aki 17 évesen elveszítette az anyukáját. Nem feltételeztem azt, hogy valójában nem végzek gyászmunkát. Nem voltam önreflektív, és nem mertem, nem tudtam reálisan megítélni a közvetlen és tágabb környezetem sem.
Hisz én voltam szinte az egyetlen ezzel a teherrel. Nem volt kihez hasonlítani magam. Így azokhoz az emberekhez kezdtem el mérni magam, akik körülöttem voltak. Ők nem hordoztak gyászt. Így azt kezdtem elvárni magamtól, ahogyan ők élnek. Ugyanazt a jövőt akartam teremteni magamnak, ami számukra elérhető volt.
Átlagos tini és fiatal felnőtt akartam lenni. Olyan, akinek nem halott az anyja. Nem tagadtam el, hogy az enyém nem él. De nem gyászoltam őt. Töröltem őt. Az emlékeimből, a hétköznapjaimból, a gondolataimból. Ez volt akkor a túlélés záloga. 17 évesen sem eszközöm, sem erőm nem volt gyászmunkát végezni. A lelkem okosan döntött. Ezzel megmentette az életem.
De, ami az elején az éltünket menti meg, húsz évvel később már nem jó stratégia. Jó ötlet volt akkor nem gyászolni, és túlélni. De ez nem húsz évre kellett volna szóljon. Én mégsem vettem észre, hogy ezzel elkezdtem megtagadni azt az embert, aki ott legbelül voltam.
Egy félárva, összetört, traumatizált, rettegő, magányos és biztonságát elvesztő kislány.
A gyászt félre lehet tenni. El lehet tagadni, le lehet nyomni. De eltűnni soha nem fog. Ha egy nagyon fontos identitásképző személyt veszítünk el a gyász egy életre szól.

Ezt én nem értettem meg. Nem is olvastam semmit a gyászról. Az én felelősségem az, hogy évekkel később sem vettem figyelembe azt, hogy nem vagyok jól, nincs jól a lelkem.
Vagyis próbáltam korrigálni. Változtatni az életem külső körülményein. Rendszeresen. Váltottam iskolát, hivatást, partnert. A színfalak mögé viszont nem néztem.
Minden változást belülről kell indítani. Mára megtanultam, hogy hiába változik a díszlet, attól nem leszel jól, ha a lelkedet nem gyógyítod. A gyászmunka gyógyítja a lelket. A gyászt nem lehet külsőségek megváltoztatásával, vagy csak racionális értelmezési keretek között gyógyítani.
A lélek érez. Csak érzések megengedése, elfogadása és átélése által enyhül a gyász intenzitása. És akkor sem azonnal.
Ez egy maraton.
Egy életre szóló változási folyamat. Ha hagyjuk, hogy a dolgok változzanak és fejlődjenek. Ha nem, akkor a gyász beragad, és keserű szenvedéssé válik, mi pedig a gyász áldozatai, foglyai leszünk.
Abban viszont nincs mozgástér. Elengedhetetlen a nyitottság. De ha falakat építettünk, és ellenállunk, szinte lehetetlen nyitottnak lenni. Így leszünk a saját hozzáállásunk által szenvedésre ítélt rabok.
Húsz évig követtem egy sémát és megküzdési módot, amit jónak gondoltam. Nem tudatosan választottam ezt, ezt "dobta" az akkori idegrendszerem és lelkem. Erre volt mintám.
Hiába éreztem a húsz év alatt, hogy nem vagyok jól. Soha nem kérdőjeleztem meg azt, hogy nekem így kell lennem. Meg voltam győződve arról, hogy jól csináltam a dolgaim, mert mindig megtettem, ami tőlem telt. Ez volt bennem. Ennyi volt bennem. És ez igaz.
Kívül kerestem a megoldást, azt hittem, ha máshol dolgozok jobb lesz. Ha több pénzem lesz jobb lesz. Ha megbecsülnek végre egy munkahelyen jobb lesz. Ha jó lesz a párkapcsolatom jobb lesz. Ha sokat járok társaságba, bulizok és jól érzem magam, jobb lesz.
Nem lett jobban. Üres voltam. Fásult. Leszakadt. Távoli. Belül éreztem ezt. Kívülre tökéletesen hoztam az átlagos emberi normákat.
És belül más is történt. Erről kevesen merünk nyíltan beszélni. A testem kezdte jelezni azt, hogy semmi nincs rendben. Tudtam ezt. De nem törődtem vele, nem fordultam orvoshoz. Senkinek nagyon nem említettem. Éreztem, hogy változok. És hagytam. Leírom, mert így volt. Örültem neki, hogy vége lesz. Annyira nem találtam a kiútat, és annyira azt éreztem, én már mindent és mindenhogy próbáltam, mégsem működik úgy az életem, ahogy én azt elvártam magamtól, és ha így van, akkor én szívesen feladom. Ha holnap vége lesz, rendben van. Akartam is egy ponton túl, hogy a testem adjon felmentést a további élet alól. Nem azt mondom, hogy a halálomat akartam, azt mondom, hogy éreztem, valami nincs rendben, és nem tettem semmit. Volt benne némi tudattalan tudatosság.
Azt hiszem nem mehetünk el amellett a környezet mellett sem, amiben élünk. Nem akarok hibásokat keresni, mindig is úgy gondoltam, az én életem az én felelősségem. Nem felelős ezért más.
De árnyalják a döntéseinket a világlátásunkat a körülmények. A mai társadalom tabusította a gyászt. A halál intézményekbe került, és elrejtettük önmagunk és a gyerekeink elől.
Megteremtettük magunknak azt az illúziót, hogy ami nem látszik az nincs. A Facebookon gyakran kapok olyan kommenteket, hogy ilyen témákról beszélni tilos. A halál, a veszteség, a gyász nem olyan dolog, amit számra vehetek egy hétköznapi beszélgetésben.
A social média szinte letiltja az ilyen tartalmakat. Hátrébb sorol, mert nem elég jó a hook, nem elég pörgős, nem szórakoztató, nem eltáncolható.
Nagyon ügyesnek kell lenni, ha ilyen témával az első vonalba szeretnél kerülni. Ma már azért jobb a helyzet, de még mindig nagyon megbélyegzettek ezek a topicok.
Van egy elvárás azzal is, hogy hogyan kell gyászolni. Ma a külvilág előtt tilos gyászolni. Tilos sírni, sopánkodni, gyászhuszárkodni. Megemlékezni. Egy hét múlva vissza kell menni dolgozni, vagy az iskolába.
Én úgy jártam ki a középiskolát, hogy az osztályfőnököm nem értesítette a tanári kart arról, hogy meghalt az édesanyám. Nem volt szociális munkás, mentálhigiénés szakember, pláne nem pszichológus az intézményben. Nem jött el az osztályom a temetésre sem.
Úgy mentem iskolába hétfőn, miután előző héten meghalt és eltemettük anyukámat, mintha egy náthából épültem volna fel. Ez szerintem nincs így rendben.
Jó, hogy azt éreztem ez "nem nagy dolog", hogy már nincs anyukám, hisz a világ hétfőn úgy tekintett rám, mintha nem történt volna semmi. A gyászoló magára marad ezzel a kognitív disszonanciával a szívében.

Kívülre mutatni kell a tökéletest, miközben nem érti, hogyan várhatják ezt el tőle. De megtesszük. Játszuk a színházat. Díjat érdemelnénk ezekért az alakításokért. De valójában az lenne a kívánatos, ha lehetnénk azok, akik vagyunk: gyászolók és közben az életbe visszatérő átlagemberek.
Ezek körülmények bizony nagyon is abba az irányba terelnek minket, hogy nyomjuk el a gyászunkat, és funkcionáljunk. Így akár húsz évekre is beleragadunk olyan működésmódokba, amik legkevésbé sem jók nekünk.
Nem direkt, nem szándékosan, nem független a körülményektől, tudattalanul. Ettől még a mi életünk a mi felelősségünk. És az a jó hírem, hogy mindig lehet változtatni azon, ahogy önmagunkra tekintünk, és azon ahogy reagálunk. Ez a szabadság.
A múlt nem változtatható, a rossz dolgok soha nem lesznek rendben, de az, ahogy rájuk nézünk, ahogy ezek után magunkra nézünk, és ahogy a jövőnket ezek alapján teremthetjük, az már a mi döntésünk.
Maradj velem, mert folytatom ezt a gondolatsort jövő héten!


