Megfeleléstől az önelfogadásig

Az én képzeletem nem szárnyal. Nem repít el engem mesebeli tájakra. Sokszor a saját életem konkrét eseményeire sem emlékszem. Amiket meg tudok ragadni, azok érzések, gondolatok az érzésekről és benyomások, illúziók.

Arra használ engem az agyam, a lelkem, hogy ezeket a lenyomatokat rögzítsem, és átadjam neked azért, hogy ezekből te is kivedd azt, amire éppen szükséged van, vagy ami éppen megérint.

Nincsenek nagy események. Az én leírásaimban nem pezseg az élet, nincsenek nagy akciójelenetek. Itt az élet maga jelenik meg: egyszerűen, pusztán, pőrén őszintén, apró mozzanatokban, apró cselekvésekben, apró gondolatfoszlányokban.

Nem tudok nagyot álmodni. Nem akarok olyat mondani, amit nem láttam. A jelenlegi világom egy szoba. A szobában egy pici sarok. Abban egy pici asztal, egy számítógép és egy ezeréves szék. Ez az én világom, ahol most alkotok. Ez az én szentélyem, ahol egy parafatáblán kifüggesztett képeken keresztül álmodom a jövőm, alakítom a jövőm, és leírom azt, ami megszületik bennem.

Negyven év van mögöttem. Olyan negyven év, amit ellenségemnek sem kívánnék. Bár egy külső szemlélő azt mondhatná, hogy nem történt veled semmi különleges. Igen, ez így van: nem történt velem semmi különleges, semmi különlegesen jó. Semmi, amiért érdemes volt reggel felkelni.

Én mégis negyven éve minden nap úgy döntök, hogy felkelek, pedig nincsen az életemben semmi különlegesen jó. Egy dolog van, ami itt tart a Földön: a hitem és a soha meg nem szűnő remény bennem, hogy egyszer rálátok a nagy egész képre, és lesz ott értelem, ahol most még csak kérdések vannak, ahol most még csak hiány, fájdalom, csalódottság és meg nem értettség van.

Egyszer majd a világ is úgy fog látni engem, ahogy én látom magam. De ahhoz az kell, hogy én annak lássam magam, akiként valójában leszülettem ide, erre a Földre. Alakul ez a kép, hogy ki is vagyok én valójában, és mi az én életfeladatom itt. Alakul, változik, de még nem tudom pontosan, ki vagyok, és miért jöttem ide a Földre.

Hosszú éveken át küzdöttem azért, hogy megfeleljek, hogy kívülről szeretetet, elismerést kapjak. Hosszú éveken keresztül bizonygattam, hogy jó vagyok, hogy elég vagyok, hogy értékes vagyok. És ebben a bizonygatásban nem volt köszönet, nem volt visszacsatolás, és nem érkezett meg az a bizonyos belső biztonság és önbizalom.

Itt és most már látom, hogy nem az az életfeladatom, hogy bizonyítsam másoknak, hogy elég jó vagyok. Egyetlen feladatom van az életemmel: hogy azon keresztül, hogy úgy élek, ahogy nekem jó, a cselekvéseimen keresztül mutassam meg, hogy van bennem jóság és érték.

Manapság ezt úgy tudom megtenni, hogy a gyász nehézségeiről írok, gyógyítom a belső gyermekemet, és keresem minden napban az életörömöt, azt, amiért hálás lehetek.

Ma az egész világom ez a kis szoba, és nekem ez rendben van. Nem vágyom a Kanári-szigetekre vagy földkörüli utazásra. Azt az egyet vágyom, hogy a belső békém és a belső biztonságom itt maradjon velem most már az életem hátralévő részére, és ne hagyjon cserben.

Nagyon sokat álmodoztam régen arról, hogy családom lesz, gyerekeim, egy hivatásom, amit imádok. Ennek oltárán sok mindent feláldoztam, de nem valósult meg belőle semmi.

Azt hittem, kevés vagyok. Azt hittem, nem vagyok érdemes az életre. Úgy éreztem, van bennem valami elpusztítandó gonosz, és ezért nem érdemlek semmi jót. Higgyétek el, semmi jót nem gondoltam magamról. Nem éreztem azt, hogy bárki számára eléggé látható vagyok, vagy eléggé fontos.

Senki felől nem éreztem, hogy ne gondolna furának, ufónak, távolinak, megfoghatatlannak, keménynek, nehéznek – valakinek, akivel nem tud mit kezdeni. A rabja voltam annak a gondolatnak, hogy baj van velem. Nem vagyok elég jó erre a földre. Nagyon sajnálom, hogy így gondoltam magamra, de így gondoltam magamra. És az őszinteség fontos, amikor önmagunkba nézünk.

Sokáig hittem, hogy ezt már nem tudom megváltoztatni. Aztán végül történt velem annyi rossz dolog, hogy elmentem a falig. Ott találtam magam egy műtőasztalon is. Azt éreztem, hogy bármikor meghalhatok. De ekkor már nem akartam meghalni. Ekkor már azt éreztem, hogy volna miért élni. Csak lehet, hogy már késő.

Isten másképp döntött. Adott nekem még egy esélyt. És azóta eltelt már öt év, és még itt vagyok. Még most sem csinálok mindent jól, de az önmagammal való kapcsolatom alapjaiban változott meg.

Szeretem, akivé válok. Szeretem, aki vagyok, és minden erőmmel azért dolgozom, hogy megmentsem magam. Hogy soha többé ne kívülről várjam az áldást. Ne azt várjam, hogy majd úgy szeretnek, ahogy nekem jó, és akkor majd én is szerethetem magam. Hanem úgy szeressem magam, hogy már ne számítson, érkezik-e kívülről szeretet vagy elfogadás.

Persze jó, ha szeretnek. Örül az ember annak, ha látják. Viszont abba bele lehet betegedni, ha nem látják, ha nem tudják, ki ő valójában.

Az az ember, aki állandóan álarcot hord, mert úgy érzi, ha levenné, még furábbnak gondolnák, egy idő után elfelejti, milyen az, amikor szeretve van. És ebben a szeretetlenségben élni nagyon hideg. Nagyon fázik az ember lelke, amikor nem kap kívülről megerősítést arra, hogy aki vagyok, az elég; hogy aki vagyok, az jó; hogy aki vagyok, az szerethető.

Ha ezt kívülről senki nem mondja, egy idő után elkezded magadat leértékelni. Én is ezen az úton indultam el tizenhét éves korom után. Édesanyám halála annyira megrengette az alapjaimat – a szerethetőségemet, az emberi mivoltomat, az értékeimet –, amit egy szétesett, darabokra hullott család széthulló darabjai nem tudtak visszaépíteni.

Nem volt többé szeretet a családban. Nem volt többé megtartó erő. Egy darabjaira hullott család voltunk, magányos szigetek, mindenki önmagába zárva.

És az a kislány, aki én voltam ott, tizenhét évesen, úgy érezte, hogy mindenért ő a hibás. Hogy valamit rosszul csinált. Ezért elkezdett próbálkozni. Egy gyermek így működik: kifelé figyel, letapogatja a felnőtteket, és elkezd a kedvükben járni azért, hogy szeressék.

Annyira jó kislány voltam. Nem kérdeztem, csak tettem a dolgom. Csináltam azt, amit addig anyu csinált, úgy, ahogy anyu csinálta. És vártam, hogy majd jönnek utasítások, jön valamilyen iránymutatás, hogy merre tovább.

Közben lábujjhegyen jártam, kikerülve azokat a pontokat, ahol veszekedés lehetett, ahol feszültség lehetett, ahol konfliktus lehetett. Igyekeztem úgy csinálni mindent, hogy az mindenkinek jó legyen. És én ebben az egészben tulajdonképpen láthatatlanná váltam.

Az igényeim, az, hogy mire lenne szükségem, az, hogy egy tizenhét és fél éves kislány vagyok – mindezt zárójelbe tettem, mert nem volt többé szempont. Nem lehetett az. Tisztán és egyértelműen azt szegezték nekem, hogy én már felnőtt vagyok.

És minden nap, amikor nem értettem, mit jelent az, hogy felnőtt vagyok, féltem. Izgultam: vajon ez már felnőttség? Ha most megfőzöm az ebédet és kitakarítok, akkor felnőtt vagyok? Ha elmegyek az iskolába, az elég? Ha kimosom apám ingjét, az elég? Ha megtanulok vasalni, az már felnőttség? Az, hogy aggódom a pénz miatt – az már felnőtt lét? Az, hogy elfojtom a bánatom, nem sírok, és úgy csinálok, mintha minden rendben lenne – az már eléggé felnőtt viselkedés?

Ők ezt tették. Tették a dolgukat, úgy, mintha nem történt volna meg, ami megtörtént. Édesanyám haláláról többé nem esett szó. És én ezt megtanultam: hogy a felnőtt létnek talán az is evidens velejárója, hogy nem beszélünk a nehézségekről, nem mutatjuk ki az érzéseket, az érzésekről pedig végképp nem beszélünk.

De ebben voltam a leggyengébb. Mert én tele voltam érzéssel. Rengeteg érzés volt bennem akkoriban. Ahogyan ma is rengeteg érzés van bennem. Én maga vagyok az érzés, és egyszerűen nem tudom őket elrejteni.

Pedig higgyétek el, nagyon próbáltam letömködni magamban mindent. És egy részét, a legnagyobb részét valóban sikerült is elrejtenem – még önmagam elől is. Például azt, hogy ebben a nagy kifelé figyelésben, megfelelésben, felnőtté válásban, túlélésben nem gyászoltam el az édesanyámat.

És nem gyászoltam el azt a kislányt sem, aki lehettem volna, ha van édesanyám. Nem gyászoltam el azt a kislányt sem, aki lehettem volna, ha van megtartó családom.

Ez a feladat negyvenéves koromra hárult rám. És manapság már nagyon nehéz ezt a munkát elvégezni ennyi idővel később, de nem lehetetlen.

Ha olvasol engem, azt ajánlom neked, hogy egyszer te is kezdd el azt a munkát, amit valójában úgy hívunk: élet. Mert szerintem az élet arról szól, hogy felfedezzük önmagunkat.

És az önmagunk felfedezése azzal kezdődik, hogy belenézünk abba a mélységbe, ami ott van bennünk. Főleg azokba a részekbe, amelyek most sötétek, letapadtak, mocskosak, feszültek, és ahol nincs fény.

Oda bevilágítani egy kis lámpával, és lemenni – az bizony az élet maga. Felhozni onnan azt, amit oda elrejtettünk, és hagyni, hogy ez a fény egyre több részt világítson be ott lent, a mélyben.

Ehhez felnőttség kell. Felnőtt identitás, felnőtt hozzáállás. És nekem ezért került ilyen sok évbe, hogy ezt a munkát el tudjam végezni.