Miért ér minket váratlanul a veszteség?
A gyász a legnehezebb önismereti munka, amivel az ember élete során biztosan találkozik, noha ezt sosem választaná szíve szerint. Nem választjuk, csak berobban az életünkbe. Általában hívatlanul.
Aztán pedig egész életünkre szóló átalakítást végez a környezetünkben és a lelkünkben is.
Miért vagyunk meglepve? Talán, mert szeretjük abban az illúzióban tartani magunkat, míg csak lehet, hogy jó emberekkel nem történhetnek rossz dolgok. Ha mindent kézben tartunk, és tisztességesen csináljuk az életünket, akkor megúszhatjuk.
Nem tudom, mire jók ezek az önáltatások. Lehet, hogy okozunk magunknak ezzel néhány nyugodt évet, de garantáltan annál inkább pofán csap majd a rideg valóság.
A valóság, amiről semmit nem tanulunk a szüleinktől és az iskolában sem említik meg osztályfőnöki órán.
Egy napon gyanútlanul hazaérünk, és akkor az édesanyánk közli velünk, hogy gyógyíthatatlan rákos, és napjai vannak hátra.
Valójában az élet természetes része a veszteség, amely egy természetes, normál krízis formájában jelenik meg az emberi lélekben, melyet gyásznak nevezünk.
A szakirodalom szerint is egy természetes reakció, mely minden földi halandó embert érint, mi mégis felkészületlenül állunk előtte, mintha leforráztak volna minket. Pedig, mondom, a veszteség és a gyász az normál krízis, és annyira természetesen kapcsolódik az emberi lélekhez, mint a szerelem.
Valahogy ez mégis olyan szegmens, amiről nem tanulunk, nem olvasunk, és nincs benne a mindennapi társalgási témáink között, még legtöbbször akkor sem, ha épp friss veszteséget élünk át. A rosszról nem illik beszélni. Nem illik kiteregetni a szennyest. Mintha nem úgy lenne az élet egyensúlyban, hogy legalább annyi rossz ér minket, mint amennyi jó.
A jóról persze nem felejtünk el megemlékezni, vagy beszámolni az esti beszélgetés közben a vacsoraasztalnál. De a fájdalmat, a nehézséget és a sötétebb érzéseket szeretjük kívül tartani a rendezett családi házunk portáján.
És innen már csak egy ugrás az elfojtás, a depresszió és szorongás.
Szeretném, ha a jövőnk nem ilyen felemás lenne. Szeretném, ha a jövő generációi már nem úgy nőnének fel, hogy a gyász az tabu, és a fájdalmat kimutatni gyengeség. Ahol egy munkahely és az iskola fel van készülve arra, ha valaki gyászol. És támogatást és teret ad annak, hogy ez megnyilvánulhasson.
Hiszem, ha én így nőhettem volna fel, ma nem lennék megrögzötten és elvakultan mániákus útkereső. Ma már rég elgyászoltam volna, amit el kell, és "normáis" életet élhetnék a szerető családom körében. De nem ez történt.
Meghalt az édesanyám 17 éves koromban, és 21 év kellett elteljen, hogy legyen eszköztáram, legyen belső akaratom és igényem arra, hogy végre elgyászoljam.
Szeretném, ha az én felismeréseim, tudásom, és tapasztalatom segítene Téged, aki most élsz át egy súlyos veszteséget, hogy neked ne kelljen 21 évig némán összeszorított fogakkal cipelni a terhet a vállaidon.
Van segítség. Van mankó. Van kiút a veszteségekből.
Ha velem tartasz, én megmutatom ezekből az én utam, és az én eszköztáram.
Ez itt nem az igazság, ez csak egy nézőpont, amit, ha jól esik befogadhatsz, és remélem, hozzájárulás lesz neked, ahhoz, hogy amin most átmész, az ne értelmetlen önpusztító szenvedés legyen.
A fájdalom a tiéd, de nem kell egész életedben szenvedni, az opcionális.

