Néha én magam is fel akarom adni

Olyan könnyen, és olyan húsbavágóan tudjuk bántani egymást, szinte észrevétlenül. Ha az ember kilép a fényre, akkor ezt vállalnia kell. De vajon mi a határa annak, amit el kell tűrnünk, csak azért, mert jelen merünk lenni?

Hová tart ez a világ? Hová tart az emberiség, ha megszűnünk egyre inkább humánusnak, empatikusnak, megengedőnek lenni?

Én csak a gyászról szerettem volna beszélni. Nem azért, elsősorban, hogy a saját megéléseim osszam meg. 

Ezt már korábban megtettem, máshol más formában.

Ez az oldal azért létezik, mert az önismereti és gyászfeldolgozási folyamataim eredményeképpen kaptam egy új életfeladatot.

Úgy éreztem, sőt, ez több volt ennél, mint puszta érzés. Hívást kaptam aziránt, hogy másoknak az a támasz és kísérő legyek a gyász legnehezebb időszakaiban, amire nekem szükségem lett volna.

Valahogy így működik az ember. A leglehetetlenebb helyzetekben érzi a hívást, ott, és akkor, amikor semmi értelme, amikor mindenki más csak legyint, vagy feladná.

Annyi minden mást csinálhatnék. Lehetnék magyar tanár, közgazdász vagy marketinges a papírjaim szerint. De nem érzem magaménak már egyik választásom sem.

Az életem egyirányú utcává változott, melyben nincsenek mellékutcák. Nyílegyenes a pálya.

Nem azért, mert így akartam, ez az út akart engem. Erre készített fel tudattalanul az életem egész idő alatt. De csak most vettem észre.

Szóval azért léptem ki a láthatatlan összehúzott apró valóságomból a fényre, az emberek közé, mert úgy éreztem, ez az egyetlen valódi utam.

Június óta gyártok tartalmakat veszteség és gyász témában, és szerencsére több jóval találkozok az emberek részéről, mint rosszal. De az a pár negatív komment azért mélyre megy.

Megérint. Ha nem is tántorít el, akkoris igazságtalannak és méltatlannak érzem. Hisz én csak jót akarok. De elfogadom, hogy valakit éppen rosszkor talál el, amit mondok, vagy szeretne bele mást látni, szeretné máshogy érteni, mint az én szándékom volt. Ez abszolút érthető. Azt veszük észre a videókból, az ragadja meg a figyelmünket, ahol a világlátásunk, lelkiállapotunk, nézőpontunk tart.

Nagyon sokszor figyelem meg azt, hogy a szándékommal tökéletesen ellentétes konklúziók jelennek meg a komment mezőben.

Én reményt akarok adni, hitet, és utat, hogy van a gyászból kiút, de az emberek többsége, azt veszi észre belőle, hogy nekem is nagyon fájt a gyászom, és nincs ebből kiút.

Én erre is büszke vagyok. Kell egy platform, ahol lehet ventilálni, ahol az, akinek most csak fájdalom van a lelkében, úgy érzi ezt meg meri osztani velem.

Én ezért valójában hálás vagyok.

A gyász egy maraton nem lehet siettetni. Néha elfelejtem, hogy nekem hány év kellet ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjem a munkát önmagammal, önmagamért.

Nem baj, ha most úgy érzed, nincs ebből kiút, és nincs remény. A lényeg, hogy itt vagy, és próbálkozol. Mert egy kommentet itt hagyni is munka. Önmunka. Tudatosság a gyászoddal. Azt bevallani, hogy fáj, és reménytelen minden, az már eredmény. Hiszen önreflektív vagy.

Megfigyeltél magadon egy érzéscsomagot, és megtiszteltél azzal, hogy leírtad nekem. Ez már önmagában hatalmas eredmény.

És mivel én magam is ember vagyok, nekem is emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ez bizony nagy dolog. Hajlamos vagyok csak a negatív kommentet pörgetni a fejemben, és csak azt észrevenni, hogy az egyik posztom kevés lájkot kapott. Azt meg nem ismerem el magamnak, hogy bizony egy komment is eredmény.

Az én életemben is, de ami a legfontosabb, a kommentelő életében is. Mert végre látva van. Meg van szólítva. És bátorítja valaki. És végül is éppen ezért hoztam létre ezt az egész oldalt.

Az elég jó gyászoló elve arról is kell szóljon, hogy magamtól sem várok tökéleteset.

Néha gyengébb napom van. Néha nincs ehhez lelki erőm. Van olyan, hogy minden idegesít. És igen, nekem is van olyan, hogy azt kívánom, hogy ehelyett a platform helyett, inkább az anyukám legyen itt, és hadd ölelhessem meg, csak még egyszer.

Sokszor vonják kétségbe az érzéseim. Hogy nem őszinték, nem elég mélyek. Nem lehetek ennyire jól, akkor én nem is szerettem. Ez kegyetlen érzés. Amikor egy másik ember, aki semmit nem tud rólad, bántani akar, és tudja mi fog fájni neked a legjobban. És mindezt azért teszi, mert neki is eszeveszettül fáj.

Értem. Nem rólam mond ítéletet, magáról. Neki fáj annyira, hogy rám kell kiköpnie. Néha jól viselem. Néha viszont azt érzem, talán, semmi értelme annak, amit csinálok.

Tudjátok, nem gondoltam, amikor erre az útra ráléptem, hogy mire vállalkozok. Nem voltak konkrét céljaim. Őszintén, még most sincsennek. Ma már tudom, hogy én csak a gyászról akarok beszélni, tanítani és ha szükség van rá kísérni Másokat ezen az úton. Nekem ez nem fáradtság, nem szív le, ellenkezőleg. Rengeteget töltődök ebből. Erőt ad.

Nagyon jó érzés videókat készíteni. És igen, én ezt hónapok óta szabadidőmben készítem. Csak úgy. Mert hívást kaptam onnan fentről, vagy a szívemből. Nem tudom honnan. És igen, rengeteg munkaóra van ebben a projektben, melyért én azt kaptam, hogy nőtt a követőim száma. De pénzt ezért nem kértem, és nem is kaptam.

Idén februártól már online gyászkísérést is ajánlok. Úgy éreztem, ez a következő szint. Vállalkozóként vállalni minden kockázatot és a segítő szakma felelősségét, és egy lapra feltenni mindent.

Szabadesés.

Én nem gondoltam ezt át. Tettem, amit a belső hang súgott. Sikerül-e? Nem tudom.

De azt az egyet tudom, hogy ebben az egyirányú utcában, csak előre van út.

Sok bennem a kétség, mert a gyász az egyik leginkább alul tárgyalt téma az életünkben. Mindenkit érint, de a legtöbb ember nem mer és nem is akar foglalkozni vele tudatosan.

Tudom, mert nekem is sok évembe került, míg az élet maga kényszerített rá, hogy szembe merjek nézni magammal, és még akkor sem tudtam, hogy a valódi feladatom az a gyászfeldolgozás lesz.

Szóval nem könnyű ma gyászkísérőként Magyarországon létezni. De én bizakodom, hogy egyre több ember érzi majd azt a hívást, amit én éreztem, és elkezd magával tudatosan foglalkozni.

Mert a gyászfeldolgozás az nem felejtés. És nem eltevése a szerettünknek egy polcra. Sokan félnek belevágni, mert ez fáj. És félnek attól, hogy a szenvedés elmaradása egyenlő azzal, hogy elvesztik a kapcsolódást az elhunytukkal.

Hiába írom le ezerszer, hogy éppen az ellenkezője történik, ha tudatos gyászmunkát végzünk.

Én azt kaptam a feldolgozó munka eredményéül, hogy kihúztam a tőrt a szívemből. Ez azt jelenti, hogy újra kapok rendesen levegőt. Van bennem életerő. Motiváltság. Lelkesedés.

És ez soha anyukám halála után nem volt tartós része a lényemnek. Az eredmény az lett, hogy tudok és akarok anyukámról beszélni, és nemcsak a fájdalomról és hiányról. Van erőm kimenni a temetőbe, és jó érzés ott lennem, holott korábban ki sem akartam menni.

Sokat beszélek hozzá, és valahogy érzem, hogy itt van velem, és bennem. Létező kapcsolódás van közöttünk, de nem szenvedésen és fájdalmon keresztül.

Nagyon más életminőségű lett a lelkem. Nehéz leírni, vagy szavakkal elmondani. 

Azelőtt sötét voltam. Mély. Depresszív. Üres. Hiányos. Élő, de belül mégis végletekig élettelen.

Szégyelltem magam, és szégyelltem bevallani még magamnak is, hogy ez az élet nekem nem jó, nehéz, és igazán nem is akarom választani. Belülről folyamatosan pusztítottam magam.

A gondolataimmal, a nem tudatos érzéseimmel. Kíméletlenül bántottam magam. Utáltam azt, akivé válok, miközben a felszínen tökéletesen átlagos nő voltam.

Valaki, aki teljesít. Nem kimagaslóan, de elég jól. Funkcionál, de nem sikeres. Nem kiváló. Nem nagyívű. Olyan valamilyen, de nem lehet megmondani róla, hogy valami baj van vele, mégis körüllengett ez a furcsa ellentmondásos energia.

Nem mondták, de éreztem, hogy érzik, hogy valahogy fura vagyok. Nem jött úgy igazán össze semmi. Nem lett családom. Nem lett vagyonom. Nem lettem semmiben sikeres.

Úgy éreztem, nekem nem is jár más. Így van rendjén. A gyász ilyen. Valami, amiről nem beszélünk, amit elviselünk. Cipelünk Némán. Akkor is, ha bele akarunk pusztulni, sőt akkor vagyunk a leginkább némák, ha bele akarunk halni.

Így normális.

Olyan nagyon távol voltam ezekben az években a valódi önmagamtól. Nem tudtam, hogy a fel nem dolgozott gyász ott marad bennünk, és eltakarja a fényt a szemünk és a szívünk elől. De ennél többet is tesz. Megbetegíti a testet. Hiszen a testünk ugyanannyira hordja és viseli a gyászunkat, mint mi magunk, sőt, ha nem végzünk valódi gyászmunkát, akkor minden feladatot a test végez el a lélek helyett.

Ez kezdetben csak üresség, fáradtság, depresszió, alvászavar. Étvágytalanság, vagy falási roham. Ital. Drog. Munkamánia. De az is lehet, hogy később cukorbetegség, autoimmun-probléma, és az a bizonyos r…

Nekem is a műtőasztal lámpái gyújtottak fényt a lelkemben. Megmutatták, hogy ideje befelé figyelni.

Tudjátok, nagyon szeretném, ha Ti nem jutnátok el idáig. Én azért dolgozok, hogy te hamarabb legyél tudatos, mint én.

Nem úrihuncutság segítő szakemberhez járni. Hanem öngondoskodás. Valódi önszeretet. Nem önzőség, hanem egy lépés önmagad felé.

Nekem az életemet mentette meg a szemléletváltás. A tudatosság. A feltáró munka.

Ezek nem nagy szavak, és nem azért írom le, mert jól hangzik, vagy drámai hatást kelt, pontosan tudom belülről mennyit változtam. És bár, kívülről ez lehet, hogy nem látszik. Én belülről érzem, hogy egyetlen sejtem sem úgy működik, mint a feltáró munka előtt.

Jól vagyok. Életemben először jól vagyok belülről, úgy, hogy pontosan érzem és látom a valóságot. Tudom, hogy anyu nincs már itt, és ez ma már rendben van, mert mindaz, amit tőle kaptam, bennem él tovább.

Hiszem, hogy Ő segített engem erre az útra. Miatta és érte is vagyok gyászedukációs aktivista és gyászkísérő.

Nem tudom, hogy mi a következő lépés, nem tudom, téged Kedves Olvasó, hogyan tudnálak meggyőzni arról, hogy érdemes önmagadba fektetni. Hogy csak ezt érdemes tenni, ha jól akarunk lenni. És arról végképp nem tudom, mivel győzzelek meg, hogy a szenvedéssel való kapcsolódás helyett, a szeretettel kapcsolódást válaszd.

De mégis kérlek rá, hogy csak gondolkodj el azon, ha nem lenne több kifogás az életedben, ha nem gyártanál több hipotézist arra, hogy miért nem lehet feldolgozni azt a veszteséget, ami veled történt, ha nem próbálnád magad ezzel győzködni tovább, akkor, ha szívedbe nézel, mit súgna most a lelked?

Mi az, amit itt és most kérne tőled? Mi az, amit most megláthatnál?

És igen, valószínűleg ezért az írásomért is kapok majd hideget meleget.

De én tudom, hogy ez a szívemből folyt ki. A szavak kifolytak a klaviatúrán keresztül. És nem én irányítottam.

Bízok benne, hogy lehetséges a tudatosság elérése és a személyes felelősségvállalás a gyászban is, de ez az életünk minden területén hatalmas hozzájárulás lenne az emberiség jobbítása érdekében.

Felelős vagy önmagadért. Felelős vagy a társadalomért. Felelős vagy az emberiségért.

Hiszek abban, hogy van bennünk még emberi. Van bennünk jó. Van bennünk hívás.