Rossz napok a gyászban

Ma kifejezetten nehéz napom van. Ma különösen kiváltságosnak látom azokat az embereket, akik nem élnek mély gyásszal a szívükben.

Ha te az az ember vagy, akinek még él az édesanyja, és Ő a maga módján egy jó anya, csak szeretném, ha tudnád, borzasztó szerencsés vagy! Ezzel nem mégy sokra tudom, ez egy demagóg duma a részemről, normál esetben, én sem szoktam ilyen igazság bajnoka lenni, de ma a padlóra ültem, és kicseszettül fáj a valóságom.

Olyan nagyon igazságtalannak érzem ma a történetem. Tudom, baromira átlagos, sokan nőnek fel anya nélkül. Tudom, vannak árvák, és vannak olyanok is, akiknek bárcsak ne lenne mellette az az anya, aki épp mellette van. De ma engedd meg Kedves Olvasó, hogy önmagammal érezzek együtt, és ebből a perspektívából írjak neked.

Nem vagyok szent. Nem vagyok a Dalai Láma sem. Egy átlagos 40 éves nő vagyok, akinek lassan 23 éve nincs anyja. És nem, nem rinyálok erről non-stop, de valóban, elég szerves része az életemnek az utóbbi három évemben, mert elkezdtem a feldolgozási munkám.

Ha nem kezdtem volna el, akkor is teljesen normális lenne, hogy rohadtul fáj, hogy ma sincs velem. Ez a normális reakció. Nem a tagadás, nem a hárítás, nem az elfedés, nem a bagatellizálás. Hanem kimondani azt, ami éppen benned van, vállalni, és végig érezni. Így működik egy érett gyászfeldolgozás. Aminek a közhiedelemmel ellentétben, nincs vége. Tehát ne mondogasd már senkinek 2026-ban azt, hogy "majd túl leszel rajta", "majd az idő megoldja", "lépj tovább, itt az ideje".

Mert ma már számtalan tanulmány igazolja, hogy a gyász velünk marad, és szépen fogalmazva körbe növi az életünk. Csak az nem mindegy, milyen élet növi körül. Mert a legtöbb ember ezt úgy értelmezi, hogy tegyük tele az életünket minden sz*rral, hogy jól kitakarja és pótolja azt, ami nincs.

Viszont a feldolgozás alapgondolata éppen az lenne, hogy elfogadjuk az élet realitását. Nincs anyám. Nem is lesz már soha. És ha ezt végig érzed, akkor csap pofán a letaglózó fájdalom. Na, ezzel kell megtanulni együtt élni. És nem, ez az idővel nem múlik el. Tény, hogy megtanulod néha jobban viselni, de igen, akkor is lesznek ilyen esték még 23 évvel később is, amikor elszipogod azt a bizonyos százas zsebkendőt.

Mert besokallsz. Mert nem bírod állandóan tartalmazni a bölcs és ki*aszott tudatos éned, aki tudja, hogy mindennek van oka és célja, és hogy a veszteségednek van ajándéka, hiszen ma már írni tudsz a gyászról, és tanulsz is róla, és segítő szakember leszel.

De nem ma!

Ma az az árva kislány vagyok csupán, aki sz*rik ezekre a magasröptű tézisekre. Ma csak anyut akarom vissza, mert jár nekem, hogy legyen anyukám, aki feltétel nélkül szeret. Alanyi jogon jár nekem, hogy 40 évesen is lehessen kihez fordulni, aki akkor is aggódik értem, amikor én észre sem veszem, hogy baj van. Aki áthozza a húslevest, és elcincál orvoshoz. Nekem is jól esne egy ölelés, egy puszi, és az, hogy elmondja ki*aszott büszke vagyok rá, hogy ilyen erős nő lett belőled!

Csak azt akarom, ami a szomszéd lánynak is adott. Unokákkal játszó nagymamát akarok, azt akarom, hogy legyen lehetőségem természetes úton gyereket szülni. Banális dolgok, de azt hiszem, semmi olyan bűnöm nincs, amiért ezt érdemeltem volna.

Ma nem vagyok az igazság bajnoka, ma dacos vagyok, kamasz vagyok. Szétverem a kispárnám, és üvöltök a párommal, mert minden idegesít. Ma az vagyok, aki nem tud tartalmat gyártani, és nem tud másoknak segíteni csak ezzel, hogy ezt az őszinte pillanatát is le meri írni.

Mert ez a gyász valódisága, ami nem hangos, nem a nyilvánosság előtt zajlik, de ez az, ami valójában széttépi a lelked. Ezek azok a pillanatok, amikor szívből kívánod, bárcsak te se léteznél, mert ez így nem élet, legalábbis nem az az élet, amire te befizettél.

Ki akarna állandóan csatázni önmagával, ki akarná állandóan tégláról-téglára önmagából összerakni újra és újra önmagát minden külső segítség nélkül? Másoknak erre ott van anya!

Ma csak az a nő vagyok, akinek fáj a minden. És nincs megnyugvás, mert tudod én már örökké azzal az érzéssel nyitom ki a szemem míg élek, hogy nincs anyukám. Nekem már mindig és örökké magamnak kell megoldani a legbanálisabb és a legnehezebb problémám is.

Nem nagy ügy? Igaz? Átlagos!

Csöppet sem tűnik átlagos életnek az enyém az én számomra. Nekem a tiéd tűnik annak, bár, ha mélyebben belelátnánk egy másik ember valódi életébe, sírva kérnénk vissza a saját nyomorunkat, mert azt legalább már ismerjük.

Ha most friss gyásszal élsz ne ijedj meg. Igen, lesznek ilyen esték.

Az elején lehet, hogy több, a közepén meg mégtöbb. Aztán ha szerencsés vagy, mert dolgoztál magadon egyre kevesebb. De el sosem múlik, csak már reggel érzékelni fogod, hogy ez egy olyan nap lesz. Már felkészíted a párod, hívod a terapeutád, vagy a sorstárs barátnőd, és átvészeled. Mert neked már nincs választásod. Neked ez maradt.

Átvészelni minden napot anya nélkül.

És ezért vagyok én rád nagyon irigy Kedves Olvasó, akinek van anyukája, mert neked még van választásod. Te még kihasználhatsz minden pillanatot. Te még helyrehozhatsz minden tévedést. Te még eheted a húslevest, és leszidhatod, ha az agyadra megy az aggódása.

Nekem már csak az marad, hogy azt választhatom meg, hogyan viselem azt, hogy már nincs.

Vannak napok, mikor úgy döntök sajnálom magam, mert van miért. Aztán egy következő nap készítek egy videót, és azt több százan lájkolják, és megköszönik az erőmet.

Nem lesz ez soha fair. Nem lesz soha tökéletes. Nekem már nincs anyám, és nem is lesz soha.

Én viszont élek, és ezt néha én magam is elfelejtem mekkora felelősség. Ha én itt vagyok, még picit Ő is tovább élhet. És ha így van, akkor méltóképpen kell vinnem tovább az életművét.

És ha erre gondolok, akkor kicsit megnyugszom, mert azt hiszem, én megteszem a magamét. És azt hiszem ezt Ő is így gondolja.

Ilyenkor újra itt van velem, bátorít, miközben püfölöm a billentyűket. Tudom, hogy általa születnek ezek sorok, és miatta veszek minden nap újra és újra erőt magamon és döntök úgy, hogy mégsem adom fel. Ő is így élt, így is halt meg.

Szeretlek anya, és bár nem vagy itt, mégis itt vagy minden egyes mozdulatomban!

Már nem is vagyok rád irigy Kedves Olvasó, mert nem volt igazam, nekem is van még anyukám, engem is szeretnek és vezetnek fentről.

Ez nem ugyanaz, nem is összehasonlítható, de ez is igazi, és ez is valódi szeretetkapcsolat.