Újévi látomás

Olyan alapigazság, és mégsem e szerint élünk, hogy csak fogadd el a dolgokat olyannak amilyenek. 

Ne címkézd, ne tartsd, ne állj ellent, hagyd, hogy áramoljon át rajtad az élet, úgy ahogy az megtörténik. 

És mégis, én egy fél életen keresztül vártam az ideális anyát, miközben harcoltam azokkal önmagamban, akik körülöttem voltak. Nem akartam hinni, hogy tényleg ennyi, és nem akartam azt leginkább elfogadni, hogy ez nem múlik valahogy rajtam, vagy nem valahogy az én hibám az egész, az, hogy nekem nincs anyukám.

Nem tehetek valahogy többet, nem tanulhatok olyat, nem tehetek olyat, nem létezhetek én valaki olyat, amitől ő itt lesz.

És ez a harc értelmetlen egy anyáért, aki már nem él, hiszen a halállal nem tudsz harcolni. Nagyon későn jöttem rá, anyuért már hiába küzdöttem, ő itt hagyott minket. Nem tudtam ezt elfogadni.

Elment, és vissza se nézett. Elvitt az életemből minden élőt és jelentékenyet. 

Én pedig még alig múltam 17 éves. 

Persze ebben a nagy küzdelemben és túlélésben, azért megéltem én, hogy Ő nincs, hisz hihetetlenül magányos voltam egész felnőtt életemben. 

Egy anya a kapaszkodó, a belső iránytű és lelkiismeret, akihez mindig mindenkor fordulhat az ember. Amíg egy jó anya él, addig nem vagy soha egyedül. Addig mindig van holnap és hit és remény. 

Ott a védőháló, amit ha nem is kell használnod, de tudod, hogy minden hibád végeredménye az lehet, hogy csak belehuppansz a hálóba, és anyu megment.

Ez veszett el pótolhatatlanul belőlem a múltban. Ez az, amit valahogy magamból kellett újraformázni, és én ezt nem akartam, nem fogadtam el, hogy nekem már "csak" ez maradt.

És amikor feladtam a harcom saját magammal, és elkezdtem az önismeret útján járni, rájöttem, hogy az életem csak úgy folytatható "értelmesen", ha elfogadom a tényt, hogy Ő MEGHALT! 

És pont ettől izzott fel újra a belső fényem, hogy elgyászoltam őt, és azt a kislányt, aki ott és akkor mindent elveszített, és lyukas szívvel kellett tovább vegetálnia az életét. 

Elfogadtam, hogy ez az én Sorsom, és Életfeladatom, nem harcolhatok ez ellen tovább.

Ma már minden hiányom magamból próbálom kiformázni. Gyúrom, alakítom magam, hogy kevesebb legyen rajtam a lyuk.Olyan képlékeny most minden. 

És az út, ami ide vezetett, hogy itt és most végre van bennem belső láng az az elfogadáson keresztül indult.

Ízlelem ezt, mert még mindig nem minden élethelyzetemben tudom alkalmazni azt, hogy elfogadom a dolgokat és az embereket olyannak, amilyenek. Hiába tudom, hogy ez a nulladik lépés ahhoz, hogy bármi is változzon, azért még szeretek kicsit szenvedni, vekengeni, ellenállni, ragaszkodni, akarni előtte.

Mi emberek nagyon szeretnénk ha valahogy az élet belőlünk indulna ki, és a Nap miattunk és értünk kelne fel reggelente.Nem akarjuk átlátni, hogy egy nagy egész részei vagyunk. Egy csepp óceán. 

Ha látni akarod az életet és tudatosan megélni, egyszerűen muszáj az elfogadás szűrőjén keresztül szemlélned azt. És ez nehéz és felelősségteljes.

De csak így látod meg a nagy egész rendjét, és csak ekkor kapod meg a nagy egész békéjét is, ami beköltözik a lelkedbe, átformál, megtisztít mindent, és végre hittel és reménnyel folytathatod az életed.