Utólag mindig összeáll a kép

Bárcsak tudnánk mi emberek, mi az élet maga, mi az értelme, és hogyan is kell élni valójában...

De fenntről úgy lett ez kitalálva, hogy muszáj legyen útközben, vagy utólag rájönni a dolgokra. Bután, tudatlanul jövünk a világra, és talán, úgy is megyünk el, de közben azért, lehetséges egy-két dologra rájönni, megtapasztalni.

A tudás viszont drága kincs, azért a legtöbb esetben meg kell szenvedni, nagy árat kell  fizetni.

---

A hétvégén hatalmas felismerésem volt. Ott és akkor, 2015 táján, még nem értettem, borzasztóan bántott, szenvedtem miatta. Ott és akkor nem volt semmi értelme és célja annak a szakításnak és szerelmi kálváriának, amit megéltem.

Ma, közel tíz évvel az események kezdete után leesett az a bizonyos tantusz.

Történt ugyanis 10 évvel ezelőtt, hogy beleszerettem egy férfiba. Eszelősen, tudjátok, úgy, hogy nem akartam, tudtam nélküle élni, fizikai szükséglet volt számomra vele lenni. Miatta elhagytam a 7 éves kapcsolatomat, eszementen, undorítóan, erölcstelenül, de nem érdekelt, mert vitt a vérem, a libidóm, hajtott az a bizonyos zsigeri ösztön.

Naná, hogy nem jött össze. Ez a férfi abban a pillantban veszítette el irántam az érdeklődését, mikor kimondtam az akkori páromnak, hogy vége és elköltözöm. Az a tragédiám, hogy én sosem hittem a szememnek.

Következett egy hónapokig tartó csiki-csuki. Szexkapcsolat, melyben én majdnem megsemmisültem. Nem bírtam azt a feszültséget és kétségeket, amiben tartott. Soha nem volt semmire egyértelmű válasza. Meguntam. Többször. Otthagytam. Olyankor Ő jött vissza, olyan gesztusokkal, hogy nem lehetett nemet mondani.

Összeköltöztünk. Két hónap idill, úgy tűnt megjött az esze, mindent is akart. Közös bútort, közös mindent, gyereket, házasságot. Nyaralást. Velem.

Aztán snitt. Unott lett, közömbös. Már nem akart velem lenni, nem bújt hozzám. Volt nálam jobb dolga. Bántott. Nem testileg. A lelkem. A nőiességem. Az önbizalmam.

Kb. félév együttlakás után elköltöztem. Nem segített. Így jártam.

Ezután következett egy újabb évekig tartó csiki-csuki. Jött, mikor kedve volt. Én hagytam. Közben voltak neki más barátnői. A jelenlegi felesége is.

Ennek is vége lett. 

Nincs is ebben azonkívül semmi különleges, hogy belebetegedtem. Szó szerint. Olyan heves érzelmi és testi tüneteket váltott ki belőlem a szakítás, hogy azóta is hordom a hegeit. Nem ismertem magamra. Őrült módjára viselkedtem. Kiabáltam. Volt, hogy megütöttem tehetetlen dühömben. Szó szerint fél évig minden nap sírtam. Gyötrődtem. A padlón fekve imátkoztam a Jóistenhez, hogy adja nekem őt vissza, mindegy mi az ár, én megfizetem. Nem voltam képes évekig elfogadni, hogy nem kellek. Azt, hogy hétfőn még szeretett, gyereket terveztünk, és szó szerint kedden már ebből semmit sem akart, legfőképpen engem. Pszichológushoz is fordultam. Akkor és ott, még nem álltam készen, hogy egy szakember segíteni tudjon rajtam.

Meg akartam halni. 

Hogy jön ez most ide?

Életemnek ezt a szakaszát közben, és utólag is mélységesen szégyelltem. Nem értettem, mivel érdemeltem ki. Magamat sem tudtam hová tenni. Hogyan fordulhattam ki ennyire önmagamból? Tényleg elment akkoriban az eszem? Tényleg egy bántalmazó, toxikus játszma rabja lettem, és ez a férfi és az irtánta érzett mindegy mi(szenvedés, eufória)lett a drogom?

Egészen  most szombatig büntetésnek gondoltam, amiért az előző 7 éves kapcsolatom megcsaltam vele. 

A hétvégén egy mentálhigiénés képzésen belüli előadáson voltam, személyiséglélektanon. Nagyon élveztem a napot, sokat tanultam. Érlelődött bennem a tengernyi információ, am,it magamba szívtam.

Vasárnap reggel egy gondolatmenetem vége az lett, hogy megnéztem azokat az írásokat, (több száz oldalnyi van) amiket akkor írtam, mikor ezzel a férfival voltam. Levelek jöttek velem szembe, amit a szakítások után neki irogattam. 

Már az első pár sor után elakadt a lélegzetem. Felgyulladt bennem egy lámpa. 

HEURÉKA! Feltaláltam magam!

Abban a pillanatban világossá vált minden. Erre ott, és akkor egyáltalán nem gondoltam, sőt! Épp az ellenkezőjét éreztem és írtam. Olyan volt, mintha egy párhuzamos valóságot nyitnék a múltamra. Beléptem egy másik síkba, feljebb léptem, és felülről nézve az eseményeket, teljesen más értelme lett a levélben leírt soroknak.

Mutatok neked pár sort, így talán neked is érthetőbb lesz, mire jöttem rá.

---

Mi van most bennem?

Fàjdalom. Engem totàlisan lebénító és önpusztító fàjdalom. Hazudnék, ha azt mondanàm, hogy minden ugyanolyan rossz. De a hiànyod àltal keletkezett űrt nem képes betölteni semmi. Màr tudom, hogy ez az én problémàm.

---

Még mindig csak szedegetem össze a szanaszét tört darabkàim. Nyilvàn nem ezt akartad. Nyilvàn nem nekem szàntad. Biztos sajnàlod is valahol, vagy bànod. Nem tudom. Nem is sokat szàmít.
Amikor utoljàra talàlkoztunk... az borzalmas volt.

Te voltàl a minden. Nem maradt semmi.

---

Nem tudom, miért van ez bennem. Hogy azt érzem, nekem te voltál a minden. Az igazi. Az egyetlen.
Hisz, baromság. Soha egyetlen percre sem voltam melletted nyugodt, nem voltam biztonságban. Szeretve is csak egy pillanatig, ha az ugyan igaz volt. Mégis, életemben az a pár pillanat volt a legboldogabb. Az a pár másodperc volt a mennyország, mikor végre azt éreztem, van miért és kiért élnem. Hogy az én hitvány létem végre értelmet nyert. És valakinek úgy igazán számítok, és megkaptam azt az életet, amiért megküzdöttem és megérdemlem...

---

És ha meg merném tenni, ha nem szeretném jobban még így is a hitvány életem, el tudom képzelni, hogy lecsússzak annyira a lejtőn, hogy inkább meghaljak, minthogy nélküle éljek tovább.
Persze ezek csak pillanatnyi villanások. Utána rögtön bekapcsol az eszem, hogy erre még gondolni sem szabad. De gondolok. Sajnos, újra és egyre többet.
Nem akarom. Nem történik semmi, ami ebbe az irányba terelne. Egyszerűen ezt teszi a csend és a magány.

Leírhatatlan ez az igazi magány létállapot. Mikor nem mozdul az idő. Pedig, rohamosan telik. Hisz most havas a táj újra, amikor kinézek az ablakon. De egy éve is pont így ültem itt. Annyi a különbség, hogy akkor még sokkal több volt bennem a fájdalom. Ma már ezt felváltotta a közöny és az undor.
De ugyanúgy egyedül vagyok.
Tudom. Türelmetlen vagyok. És nekem úgy tűnik ezt a "gyászt" feldolgozni hatszor több idő. És nekem csak így megy. Csendben, magamban, egyedül.

---

Életem legmaradandóbb és legfájdalmasabb tapasztalása. Most már kijelenthetem.
Durva érzés, de sokkal inkább, és sokkal feldolgozhatatlanabbul fáj, mint anyukám elvesztése.

És majd kiszakad a szívem a mellkasomból, mikor meg merem engedni magamnak, hogy végre megéljem ezeket az érzéseket.

---

Most visszaolvasva ezeket a sorokat, nem azok az érzések jöttek vissza bennem, amit ezután a férfi iránt olyan mélyen és eszelősen éreztem. Egyszerűen tudtam, hogy az érzések, amik hozzá íródtak valójában elfedtek egy sokkal nagyobb és mélyebb érzést, amit édesanyám elvesztése okozott bennem, csak soha nem mertem magamra engedni. 

A sorok már nem a férfihoz, hanem anyukámhoz vezettek. Őt láttam, és azt a fájdalmat és hiányt éreztem, ami miatta van bennem.

És így kapcsolódik ide a személyiséglélektan óra, mert ott tanultunk a projekció jelenségéről, mint elhárító mechanizmus, amit a psziché arra használ, hogy csökkentse a szorongást, kiengedje a feszültséget.

Én kiengedtem a dühöm, a feszültségem a mély összetört lelkű fájdalmam a férfira, mert édesanyámra már nem lehetett. Ez a férfi egy felület volt arra, hogy megéljem a mélyen eltemetett érzéseim anyukám miatt. Persze a felszínen a kapcsolatot is gyászoltam. De annyira hihetetlenül intenzív volt, hogy emögött, ez alatt bekapcsolt a traumám is. 

Így a szakítás azért volt ennyire elárasztó és pusztító számomra, mert burkoltan tudatalatt egy gyászmunkát is végeztem. A lelkem úgy érezte, hogy az a minta, ahogy ez a férfi elhagyott kísértetiesen hasonlít arra az eseményre, ahogy édesanyám elment.

Hirtelen. Váratlan. Előzmény nélküli. Nincs magyarázat. Nincs ok. 

Minden felelősség immár az enyém, oldjam meg az életem innentől magamnak, ahogyan akarom. 

A lelkem ezzel esélyt adott arra, hogy tudatosan végezzek gyászmunkát, de ott arra még mindig nem álltam készen. Fel sem merült akkoriban bennem, hogy azért vagyok ennyire brutálisan szarul, mert édesanyám elvesztésének traumája bekapcsolt.

Most 10 évvel később egy mentálhigiénés képzési nap, és az előző két év valóban tudatos önismereti és gyászfeldogozó munkája juttatott el oda, hogy végre értem, mit tettem akkoriban, és miért őrültem meg.

Ma már integrálni tudom ezt az eseménysort is az életembe. A lelkem akart elengedni a fájdalomból, amit anyukám halála jelentett, és mélyre dugtam magam elől. Még nem tudatosan de több ezer sor írásával, ahogyan ezt a férfit gyászoltam, tudat alatt anyukámat is szépen elkezdtem elengedni.

Ma pedig már ott tartok, hogy látom a mintát és felismertem mit és miért tettem magammal. Ez már valóban tudatos szint, ez az, ahová el kellett jutnom. Így már látom, volt értelme ennek a hihetetlen megterhelő utóbbi két évemnek, ahol végre csak magamra koncentrálva gyógyítgattam a lelkem.

Az élet úgy működik, hogy semmi sem az aminek látszik. Ez látszólag egy szakítás története volt, de valójában egy burkolt gyászmunka. 

Utólag kerülnek helyre a mozaikok.

Már együttérzek magammal. Nem őrült voltam, nem büntetés volt a szakításom. Egyszerűen kellett a minta ismétlése, hogy felhozza a traumám, hogy akkor még tudat alatt, ma már tudatosan elvégezzem a gyászmunkám.

Az élet ilyen. Nem fedi fel a lapjait előtted. Sosem tudhatod kinél lesz az ász. Néha mikor semmit sem nyersz, azzal lesz tiéd a főnyeremény. A mozaikik összeállnak, kirajzolódik a teljes kép, de mindig utólag, és mindig megfizetjük az árát.

Ma már ez a férfi nem több, mint egy projekciós felület, nem pedig a nagy szerelem. Végre nem kell már haragudnom rá semmiért. 

Eszöz volt egy játékban, ahol én voltam a játékmester, pedig azt hittem, az áldozat vagyok.

Olvasd el az ehhez a témához kapcsolódó szakmai írásomat is!