Változik a világ. Megrendítő élmény ez számomra. Az viszont talán még megrendítőbb, hogy közben mennyire képtelen vagyok örülni. Nem a változásnak, hanem úgy általában.

A választás másnapján elkezdtem feszülni, szorongani, szenvedni, minden különösebb ok nélkül. Két napra kivontam magam az életből. Fáradt voltam, és gyenge. A harmadik napon elkezdtem ránézni arra, mi történik bennem, és akkor értettem meg valamit, ami valójában régóta bennem van, csak most vált igazán láthatóvá. 

A nagy változásokra én szenvedéssel reagálok, mert nem merek örülni.

Nagyon sokáig azt éreztem, hogy anyukám halála büntetés volt. És ha ez így van, akkor az örömmel óvatosan kell bánni. Nem szabad túlságosan jól lenni, nem szabad elengedni magunkat, mert abból baj lehet. Ha túl nagy az öröm, annak ára lesz. Ma már gondolati szinten nem így látom a világot, de az idegrendszerem még mindig ezt a mintát követi. Ez nem egy tudatos döntés, hanem egy mélyen beépült működés.

A családi mintáim is ezt erősítették. Valahogy mindig az volt a kimondatlan alapélmény, hogy velünk nem történnek igazán jó dolgok, a jó nem a mi osztályrészünk, mindenért meg kell szenvedni. Ha a családomra gondolok, akkor a búskomorság, a szenvtelenség, az érzelmi távolság és a közöny jut eszembe. Volt humorunk, tudtunk szarkasztikusak lenni, de az öröm sosem volt egy biztonságos, megtartható állapot. Inkább valami, amitől tartani kell, amit nem szabad túl komolyan venni, mert bármikor elvehetik.

Ezt valahol mindig is tudtam, de most a héten ennek egy mélyebb rétegére is ráláttam. És ezzel együtt megszületett bennem az igény a változásra. Nem akarok tovább félni a jótól. Nem akarok előre szorongani, nem akarom folyamatosan megkérdőjelezni azt, ami éppen jó, csak azért, hogy megvédjem magam egy lehetséges csalódástól. Eddig talán szükség volt erre a működésre, mert nem volt elég belső erőforrásom ahhoz, hogy elbírjam a veszteségeket. Inkább túléltem a helyzeteket, mintsem megéltem őket. Eltettem, amit nem tudtam feldolgozni, de nem dolgoztam meg igazán.

Most viszont azt érzem, hogy már nem ugyanaz az ember vagyok. Van bennem annyi erő és stabilitás, hogy megengedjem magamnak a jól-létet, még akkor is, ha az nem biztos, hogy tartós. Szeretném megélni, hogy változik a világ, és benne én is változhatok. Szeretném megengedni magamnak, hogy ebben a jelenben nyugalom van bennem, akkor is, ha nem tudom, meddig tart, és akkor is, ha nem tudom, hogy holnap mi lesz.

Közben azt is látom, hogy az, hogy hogyan vagyunk, sokszor apró dolgokon múlik, de ezeknek a mélyrétegeit felfejteni és megváltoztatni nem egy egyszerű döntés kérdése. Amit évtizedeken keresztül hordozunk, az ezer rétegben épül be a működésünkbe. Sokszor még számunkra sem látható, hogy miért reagálunk úgy, ahogy. Számomra az önvizsgálat nem választás, hanem alapvető szükséglet, még akkor is, ha ez egy rendkívül nehéz és sokszor fájdalmas út.

Gyakran érzem úgy, mintha egy súlymellény lenne rajtam. Régi terhek, minták, szerepek, kimondatlan történetek, felelősségek és el nem döntött helyzetek nehezednek rám. És hiába van bennem tudás és egyre több tapasztalat, ezek a terhek nem mindig oldódnak fel könnyen. Az idegrendszerünk és a testünk is megtanul bizonyos működéseket, és ha egyszer rááll egy pályára, onnan nem egyszerű letéríteni.

Mégis, ahogy haladok ezen az úton, egyre inkább látom, hogy a változás lehetséges. Nem egyik napról a másikra, nem egy döntéssel, hanem lassan, tudatosan, lépésről lépésre. Az, hogy nem tudok igazán örülni, ma már nem egy végleges állapot számomra, hanem egy olyan működés, amin dolgozni tudok.

Ehhez viszont el kellett jutnom oda, hogy meglássam azt a részemet is, akit sokáig nem vettem észre. Azt a 17 éves kislányt, aki elveszítette az anyukáját, és aki ott maradt egy olyan fájdalomban, amivel akkor senki nem tudott igazán mit kezdeni. Ő még mindig fél, még mindig szorong, és nem hisz a jóban. És ez teljesen érthető. Hosszú ideig nem volt látva, nem volt megtartva, és valahol én magam is hozzájárultam ahhoz, hogy ne kelljen vele szembenéznem.

A kamaszkori gyász különösen láthatatlan tud lenni. Kívülről sokszor úgy tűnik, hogy minden rendben van, működünk, haladunk az életben, de belül egy részünk megáll egy adott ponton. És ha ez a rész nem kap figyelmet, akkor a gyász nem oldódik fel, hanem beépül a működésünkbe, és hosszú távon meghatározza azt, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, a világhoz és az örömhöz.

Pont ezért tartom ennyire fontosnak azt, hogy beszéljünk a gyászról, és hogy helye legyen a megélésének. Mert a fájdalom nem ellenség, hanem egy olyan tapasztalat, ami, ha megengedjük magunknak, valódi változást tud hozni. A szerettünk nem attól marad velünk, hogy folyamatosan fáj, hanem attól, hogy a kapcsolatunk átalakul, és beépül az életünkbe.

A tudatos gyászmunka számomra rengeteget adott. Nem csak abban segített, hogy jobban legyek, hanem abban is, hogy mélyebben értsem önmagam és másokat. Empátia, elfogadás, megengedés és a változás természetességének tisztelete mind olyan értékekké váltak számomra, amelyek nélkül ma már nem tudnék működni.

A gyász nem csak egy állapot, hanem felelősség is. Nem elég szenvedni, nem elég túlélni. Az is fontos, hogy mit kezdünk azzal, ami történt velünk. Hogy hajlandóak vagyunk-e ránézni, dolgozni vele, és beépíteni az életünkbe úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat.

Számomra ezt jelenti a Gyászedukáció. Egy olyan szemléletet, amelyben a halál nem büntetés, hanem az élet része, és amelyben a fájdalomnak helye van, de nem kell, hogy örökre úgy határozza meg az életminőségünket, hogy tönkreteszi azt. A gyászfeldolgozás alapműködés kellene legyen.

És most, ebben a változó világban azt érzem, hogy talán társadalmi szinten is van lehetőség a változásra. Talán egyszer természetes lesz, hogy beszélünk a veszteségeinkről, hogy az önismeret és a veszteségfeldolgozás helyet kap az oktatásban, és hogy nem kell egyedül végigmenni ezen az úton.

Bízom benne, hogy akik most olvasnak, idővel nem csak passzív befogadók maradnak, hanem elindulnak a saját útjukon. Nem tökéletesen, nem gyorsan, de őszintén.

Ez nem csak egy álom. Rajtunk múlik.