Rólam
Nagy Piroska vagyok, gyászedukációs aktivista, gyászcsoport-vezető, képződő mentálhigiénés szakember és gyászkísérő
Sokat gondolkodtam mit is írhatnék a "Rólam" oldal hasábjaira. Vajon fontos-e neked, hogy én kinek tartom magam, és mit tartok fontosnak leírni magamról?
Szeretnéd azt olvasni, hogy én már mindent tudok a gyászról, és én biztosan jó kísérőd leszek ezen az úton? Vagy, hogy van-e elég iskolám, elég kompetenciám? Hogy merek egyáltalán egy ilyen érzékeny és mélyen személyes témában így kitárulkózni? Esetleg, hogy merek mások nyomorából hasznot remélni?
Tudod Kedves Olvasó, még nem is olyan régen volt az, hogy a padlón fekve, taknyomban úszva azért könyörögtem az Istennek, (ha van), hogy vegye végre el tőlem ezt a pusztító és minden más érzést elnyomó fájdalmat, vagy öljön végre meg, hogy ne szenvedjek tovább, esetleg küdjön valakit, aki végre meglát engem, és a külső szemmel alig látható szenvedésem, és húzzon ki a hajamnál fogva ebből a mélységből, adjon eszközöket a kezembe, és vezessen ki végre a Fényre!
Ekkor Isten úgy döntött, hogy elküldi a segítséget számomra, amit addig elkérni se mertem, nemhogy hinni benne, hogy létezik segítség. Ezen a napon a Párom a semmiből ott termett, nem tudta, hogy én előtte magamban milyen kérést intéztem az Úrhoz, és azt mondta "én segítek neked, hogy feldolgozd édesanyád halálát"!
A párom pszichológus, és már öt éve együtt voltunk ekkor, de soha nem mondta ezt nekem korábban, még hasonlót sem. És ekkor elindult egy folyamat. Az most mindegy is, hogy később Ő, vagy egy tőlünk független szakember segített kimászni a belső mocsaramból, ahová már jó 20 éve eltemettem magam.
A gesztus volt a lényeg, és a hitem megtestesülése, a kérés, melyet elküldtem az égbe meghallgatásra nyert itt a Földön. Ettől a naptól kezdett drasztikusan megváltozni az életem.
17 éves voltam, mikor elveszítettem édesanyámat. Rákos volt. A diagnózistól a haláláig három hét telt el.
Az, hogy 22 évvel később itt vagyok, és neked írom ezeket a sorokat, az nem szerencse. Valahogy túléltem.
Ma, mikor már elvégeztem a gyászmunkám legjelentősebb részét, úgy érzem, már nemcsak túlélek.
Élek.
Megérkezett ezzel egy időben a hívás is. Egy belső késztetés, hogy meséljek erről az útról. Létrehoztam 2025 júniusában a GYÁSZEDUKÁCIÓ csatornáját a TIKTOKon, azzal a céllal, hogy Másoknak a történetemen keresztül segítsek. Mindaz a támogatás, eszközök, segítség és megtartó tér, ami az én életemből olyan kínzón hiányzott másoknak legyen meg. A személyes megéléseimen túl, edukatív tartalmakat is elkezdtem gyártani, hogy minél komplexebben megismerhessék mások is a gyász mibenlétét és természetét. Legyen erről egy kritikus és tudatos párbeszéd a social média keretein belül.
Mindemellet varázsütésre oldódik meg az életem. Képzem magam a gyász területén. És ezeket a tudásmorzsákat is megosztom a csatornámon, és immáron a honlapomon is blog formájában.
Találhattok személyesebb és edukatívabb irományokat is tőlem.
Mivel gyászkísérőnek képződöm, hamarosan elindítom a személyes és online formájú gyászkísérő szolgáltatásomat is.
Ezenkívül nagy vágyam egy közösség megalakítása, egy zárt és biztonságos közeg, ahol egymást segítve, támogatva bírkózunk meg a gyász hétköznapi és kevésbé hétköznapi próbatételeivel.
Az oldalamon és a munkámban arra törekszem, hogy egyszerre legyek edukátor és társ: tudást adjak át arról, hogyan működik a gyász, ugyanakkor emberként kísérjelek a saját utadon. Nem kész megoldásokat kínálok, hanem kapaszkodókat, amelyek segítenek eligazodni az érzések, gondolatok és tapasztalatok sűrűjében.
Számomra a gyász nem csupán veszteség, hanem átalakulás is. Fájdalmas, nehéz és sokszor érthetetlen, de hordozza magában a lehetőséget, hogy új módon kapcsolódjunk az élethez, önmagunkhoz és másokhoz.
A Gyászedukáció azért született, hogy együtt tanuljuk meg kimondani mindazt, ami bennünk maradt – és megtapasztaljuk, hogy a veszteség után is van remény, van fény, és van tovább.
