Mostanában a csend beszél belőlem

Mostanában a csend beszél belőlem. Vannak időszakok, amikor ömlenek belőlem a mondatok, aztán hónapokig semmi. Némaság.

Már egy ideje hív a laptopom, mégsem tudom, miről írhatnék. Aztán inkább elmegyek sétálni. Ott, fejben egy egész sor gondolat zúdul rám, amit akkor és ott nem tudok lediktálni, és mire hazaérek, szertefoszlanak.

Tegnap éppen a boltba menet tűnődtem az életemről, a változásokról és arról, mennyire átalakult a szemléletem ahhoz képest, ahogyan akár öt évvel ezelőtt néztem a világra.

Ma már meglátom a körülöttem lévő szépséget. Vigaszt találok az őszbe boruló, haldokló erdőben. Egy elsárgult levélben vagy a madárcsicsergésben.

Szűkebb lett a világom, szinte elfér egy dobozban, ahogy jelenleg élek, mégis a lelkem határtalan.

Nagy igényem lett a belső elvonulásra. Izolálódtam. Lekapcsolódtam. Annyira nem működött számomra az a régi élet, hogy megfogadtam magamnak: én mindent hajlandó vagyok elengedni vagy megváltoztatni, csak végre legyek jobban.

Ha itt vagy az oldalamon, és olvasod az írásaimat, akkor pontosan tudod, hogy számomra mekkora felüdülés volt, amikor végre szakemberrel felfedeztem az elakadásom egyik fő gyökerét.

De arról keveset mesélek, hogy ettől még nem lett egy csapásra jó az életem. Ma sem tökéletes.

Nagyon sokat alakított rajtam az, hogy feldolgoztam a veszteségeimet, hogy nem tagadom a sérüléseimet, és vállalom a sebezhetőségemet. Ma már nem szégyellem, hogy én a gyászról és a gyászfeldolgozásról szeretek írni. Nem bánom, ha ez valakinek nem releváns, nem érdekes, vagy emiatt még furábbnak tart.

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bánt a mellőzöttség, egy-egy negatív hozzászólás, vagy az, ha megkérdőjelezik a gyászom valódiságát és mélységét.

Ember vagyok, és emberi érzéseim vannak a fejlődésemmel, változásommal kapcsolatban. Igyekszem ezeket sem eltagadni, de néha nekem is könnyebb szemellenzősen létezni, félrenézéssel és elfojtással csillapítani a nehéz érzéseket.

De az is én vagyok, aki meditál, többet pihen, ír, naplóz, videókat készít, mindennap sétál, pilatesezik, sokat olvas, tanul, jókat főz, így jobbakat eszik, önismereti csoportba jár, figyeli a tájat, blogot ír, és legtöbbször csak hálás azért, hogy mindezt megteheti.

Nagy kiváltság, hogy most így élhetek, és nem feledkezem meg arról, hogy ezt én egyedül nem tudtam volna magamnak megadni. De azt sem felejtem el, hogy az az út, ami ezt lehetővé tette, az én utam. Az útközbeni választások az én választásaim. Ezek is lehetővé tették számomra, hogy ma úgy éljek, hogy nem kell mindent muszájból tennem, és nem kell olyat dolgoznom, ami nem én vagyok.

A szenvedés az életem része. Nem tagadhatom el, hogy sok nehézség van ma is, amit cipelek magammal. Talán nem kéne. Talán nem így kéne. De én sem vagyok tökéletes. Nekem sincs mindig erőm és kedvem dolgozni magamon.

Sokszor hallom azt a mondatot, hogy a fájdalom az élet része, de a szenvedéshez már az is hozzájárul, ahogyan viszonyulunk ahhoz, ami velünk történik. Sok igazságot találok ebben, de ma már azt is gondolom, hogy ennél azért bonyolultabbak vagyunk.

Én legalábbis öntudatlanul bele tudok pörögni akár napokra az önsajnálatba, a teljes áldozati pózba. Olyankor felteszem a kezem, és hagyom, hogy legyűrjön az érzés. Az érzés, ami eláraszt és betemet, magával húz, mint egy örvény, és lenn tart ebben a szennyes és gennyes mocsárban.

Ha az ember állandó belső bizonytalanságban és biztonságnélküliségben nő fel, vagy egyszer csak ebbe csöppen, az olyan lehet, mintha kihúznák a talpa alól a talajt. Minden, amit addig igaznak és biztosnak hitt, megkérdőjeleződhet, semmivé lehet, akár veszélyforrássá is válhat.

Sokan jövünk sokféle sorsból, sokféle családból. Sokunk puttonyában van valami nehéz: tragédia, trauma, veszteség, hiány. Mindenkinek más kombinációban és más időben adja ezt feladatul a Jóisten, a Sors, akárki.

Amikor pedig valami olyan történik velünk, amire nincsenek eszközeink, egy ideig maga a történés veheti át az irányítást az életünk felett.

Irdatlan munka kikerülni egy ilyen örvényből. Feljönni a posványból, a mocsárból, amibe beleragadtunk, és amit idővel otthonosan berendeztünk magunknak.

Mert egy idő után még a rossz is lehet ismerős. És ami ismerős, az néha biztonságosabbnak tűnik, mint az, amit még nem ismerünk. Megtanulunk benne létezni, és egyszer csak az a valóság válik ijesztővé, ahová vissza lehetne térni.

Én a saját gyászomban is megtapasztaltam valami hasonlót. Volt idő, amikor a gyász annyira hozzám nőtt, hogy már az identitásom részévé vált. Nem akartam "megszabadulni" tőle.

Mióta feldolgoztam a veszteségemet, és tudatosan gyászolok, azóta látom igazán a két létállapot közötti különbséget.

Ma már látom, amikor áldozati pózba süllyedek. Néha tudatosan hagyom magam ebben. Azért, hogy időt nyerjek és erőt gyűjtsek. Hogy megengedjem magamnak azt is, hogy most ilyen legyek.

Mert ez is én vagyok.

De ma már érzékelem. Néha nem azonnal, csak órákkal vagy akár napokkal később, de egyszer csak észreveszem: most megint benne vagyok.

Tudjátok, a múltkor ezt az állapotomat illusztráltam is egy AI-fotón.

Amikor sajnálom magam, és a saját életem áldozata vagyok, egy démon ül rajtam.

A fejével lenyomja a fejemet, a kezei és karmai a vállamba mélyednek, a lábai a csípőcsontomba kapaszkodnak. Liheg, gusztustalan dolgokat sugdos, és nyom lefelé a mélybe.

Mit teszek ilyenkor?

Az első lehetőség, hogy napokig észre sem veszem, hogy ott ül rajtam a démon. Csak arra leszek figyelmes, hogy megint gépies lettem. Üres. Lehangolt. Kedvetlen és szomorú.

Megint jönnek az emlékek, a fájdalom, elönt a hiány, aztán dühös vagyok az egész világra és magamra.

Közben persze teszem a dolgom, de kevesebbet bírok, és rosszabbul teljesítek. Ha szerencsém van, ennyiből már össze tudom rakni, hogy itt megint arról lehet szó: bekapcsolt egy régi séma, és éppen áldozati pózban senyvedek.

Miért kapcsol be?

Mert történik egy teljesen hétköznapi dolog, ami bennem megnyom egy gombot. Triggerelődik egy régi sérülés, az pedig előhív egy automatikus testi és lelki működést, ami valamikor egy nagyon nehéz helyzetben alakult ki bennem.

Olyan, mintha megint ott lennék 23 évvel ezelőtt. Mintha megint az a 17 éves kislány lennék, aki tehetetlen, aki szenved, aki mindent elveszített, és akit többé nem tartanak, nem látnak, és aki nincs biztonságban.

Testi szinten újraélem valaminek a lenyomatát abból az időszakból, amikor elveszítettem az édesanyámat.

Mit teszek akkor, amikor végre meglátom a vállamon a démont?

Elfogadom, hogy most ez van.

Megpróbálom megfejteni, mikor ült megint a vállamra, és mi volt az az esemény, ami életre hívta. Ez már önmagában sokat segít.

Megengedem neki, hogy itt legyen, és megpróbálom megérteni, mit szeretne adni vagy üzenni nekem. Ma már úgy tekintek ezekre az állapotaimra, hogy valamilyen mögöttes működésük van. Nem feltétlenül ártani akarnak nekem. Lehet, hogy valamikor éppen azért alakultak ki, hogy megvédjenek valamitől, amit akkor nem tudtam másképpen elviselni.

Elkezdem megszelídíteni a démont azzal, hogy elfogadom, hogy van, és meghallgatom.

Aztán lassan rájövök, hogy a démoni rész is én vagyok.

Igen. Én vagyok.

Az a részem, amelyik egy bizonyos módon működik. Dühös, haragos, önpusztító, sokszor kegyetlen, de én ma már úgy látom, hogy a szándéka nem rossz. Életben akar tartani akkor, amikor valami pokolinak érződik.

Vannak helyzetek, amelyekre egészen szélsőséges reakciókat adunk, és ezek a reakciók valamikor talán a túlélést szolgálták.

A démon meg akar védeni a maga fura módján és a maga egyszerű eszközeivel.

De ez is én vagyok.

Ez bizony egy belső beszélgetési folyamat.

Te szoktál leülni, és csak hallgatni magadat? Azokat a bizonyos belső párbeszédeket?

Én, amikor észreveszem, hogy itt a démon, ezt teszem. Behunyom a szemem, és befelé figyelek. Akár órákig. Beszélgetek magammal. Kibeszélem a problémát. Megpróbálom megérteni, miért jött, és mit akar.

Legtöbbször általa értek meg régi, automatikus működéseket, amelyeket így a jelenben már lehetőségem van megváltoztatni.

Nekem például ilyen triggerelődési pont az, amikor gondoskodnom kell valakiről.

Nekem ez nehéz.

Megérint az is, ha másokat látok, akik kérés nélkül segítséget és támogatást kapnak folyamatosan. Utálom ezt látni. Nem tudok vele mit kezdeni.

Ilyenkor jön a démon, és kicseszettül dühös vagyok.

De még nem tudom, miért.

Ezt csak utólag tudom összerakni.

Utólag látom meg a folyamatot, és azt, hogy mit akar nekem megmutatni ez az állapot.

Amikor "megbeszéljük", lassan meglátom, hogy a démon csak meg akar kímélni egy újabb sérüléstől. Beledob egy régi létállapotba, amelyben lekapcsolódom a valóságról és a jelenről. Ilyenkor már nem csak arra reagálok, ami itt és most történik velem. A múltra kezdek reagálni, és emiatt sokszor egészen hülyén viselkedem a jelenben.

Onnan is fel tudom ismerni ezt magamon, hogy egy hétköznapi, csip-csup dolog aránytalanul erős érzelmi reakciót vált ki belőlem. Dühöt. Kétségbeesést. Vagy akár teljes lekapcsolást és ürességet.

Mi segít?

A megértés. A tudatosítás. A csend. A belső párbeszéd.

Elmondom neki, hogy tudom, hogy védeni akar, de itt és most már van egy felnőtt részem, aki tudja kezelni a helyzetet.

És valahol ott van az egész mögött az a belső gyermeki részem is, aki az ott és akkorban sérült, és akit sokszor én magam is magára hagytam.

Ha őt meg tudom szólítani és le tudom nyugtatni, egyre kevésbé van szükségem a démon hangjára.

Végre újra én irányítok.

Vissza tudok térni a jelenbe, és azt a helyzetet tudom kezelni, ami valóban itt és most történik velem.

Ma már azt gondolom, hogy sok olyan működésünk, amely később szenvedést okoz, eredetileg valamilyen módon védeni próbált bennünket. Csak primitív, régi eszközökkel. Ahogy fejlődünk, és merünk változtatni, lassan új eszközöket tanulhatunk helyettük.

Talán éppen ezért egy fejlettebb megküzdés része az is, amikor időnként el tudjuk engedni a szenvedést.

De ez nem jelenti azt, hogy örökre száműzzük.

Ezek az ismerős minták észrevétlenül ülnek vissza a vállunkra.

A tudatosság rákfenéje, hogy ha egyszer elkezded látni őket, onnantól mindig van velük dolgod.

Melós így élni.

Nincs olyan, hogy egyszer abbahagyom az önismereti munkát, és kész.

Nincs olyan, hogy egyszer teljesen jól leszek.

Nincs olyan, hogy soha többé nem tér vissza a szenvedés.

És nincs olyan, hogy eléggé meggyógyulok a gyászból, és akkor többé nem fog fájni.

Tudjuk ezt. Mégis a hétköznapi valóságban nehéz tudatosan is tudni, hogy a gyásznak nincs egy olyan vége, ahol egyszer csak letesszük, és onnantól már nem tartozik hozzánk.

Meg kell tanulnunk vele együtt létezni.

Talán ezért van szükségem néha a csendre.

És ezért olyan nagy jelentőségű számomra néha egy séta, egy lehulló levél vagy egy pillangó az ablakomban.

Mert végre látom az apró dolgok jelentőségét és fontosságát a nagy egészben.

Talán azért is, mert magamat is egyre összetettebben látom és figyelem.

És közben lassan megtanulom, hogy a kis dolgoknak néha hatalmas jelentőségük és gyógyító erejük van.