Régen írtam. Olyan nagy tempóban változom, mégis sokszor nehéz szavakba önteni, megfogalmazni mindazt, ami bennem történik.

Nem hiszem el, hogy itt tart az életem. Nem bírom megemészteni, hogy ilyen érzés nekem lenni. 

Pillangók a gyomromban. Bizsergés. Jó érzés. A mellkasomból árad a szeretet és a béke.

Soha nem gondoltam, hogy ilyen lehet az, amikor jól vagy. Sokszor mondtam ezt az elmúlt negyven évemben. Néha nemcsak álarc volt. Azt is hittem, hogy jól vagyok. Nem volt hazugság.

De soha, soha nem éreztem ezt a meghittséget magamban. Soha nem volt bennem ekkora csend és béke. Soha nem hoztam létre a lelkemből semmit, amit mások értékesnek tartottak.

Ma pedig ilyen egy sima hétfői nap.

Olyan nagyon hálás vagyok, hogy ezt létezhetem. Istennek. Édesanyámnak. A páromnak és magamnak.

Nélkülük és nélkülem ez ma nem lehetne valóság.

Azt hittem, már örökre maga alá temetett a gyászom. Az, hogy hiányban létezem. Nem voltak álmaim és vágyaim. Úgy éreztem, azok nekem nem járnak, hiszen nincs anyám, nincs, aki feltétel nélkül szeret és megtart. Anélkül pedig nem lehetséges semmi.

Én sem vagyok lehetséges nélküle. Úgy éltem, hogy én nem vagyok lehetséges.

Ma pedig a lehetetlen is lehetségessé vált. Úgy élek, hogy jól vagyok. Pedig anyukám ma sincs velem. De itt van bennem. Ezekben a betűkben. Abban az energiában, amely a kísérések alatt átjár engem és azt, akit kísérek.

Csoda minden pillanat.

Tényleg az, hiszen nekem már nem lenne szabad itt lennem. Annyiféleképpen próbáltam tudattalanul elpusztítani magam a múltban. Majdnem sikerült is.

A bőröm alá égett a szégyen. Közel húsz évig égetett, mart belülről. Mégsem ő nyert.

Én lettem szabad.

Az ember annyi mindent túlél. De néha az is kevés.

Megélni… Na, az egy másik szint.

Átélni… Az pedig a profik ligája.

Meghaladni, elengedni, amit kell, és beengedni, amit lehet – ezek már csak a ráadás.

Én nem akartam ennyi gennyedző sebbel a testemen tovább létezni. Azt akartam, hogy gyógyuljon be, ami be tud. Én pedig fel akartam szabadulni az ezeréves teher alól, amelyet akaratlanul, észrevétlenül vettem a vállamra.

Csak azt tudtam, hogy megszakadok már. Nem kapok levegőt. Túl nehéz lett minden.

Nem tudtam, hogy mindennek még közel húsz év után is a gyász az alapja. A meg nem élt gyász. Amit csak túléltem, de nem éltem meg. Pláne nem éltem át, mert azt hittem, abba bele is halnék.

Aztán kiderült, hogy majdnem éppen abba haltam bele, hogy nem engedtem magamon keresztül.

Ugye, milyen furcsa az ember? Nem feltétlenül az pusztítja el végül, amitől annyira fél, hanem az, ha mindenáron el akarja kerülni.

Mert sokszor éppen a felszabadulás van a félelmek mögött. Éppen ott az ajtó. Csak nem merjük kinyitni. Pedig az ajtó mögött egy olyan élet várhat, amelyet soha nem mertünk volna elképzelni magunk számára.

Én biztosan nem álmodtam arról, hogy egyszer érték lesz abból, hogy ilyen különc, érzékeny és fura vagyok.

Egy nő, akit a lelke érdekel, más pedig alig. Akit az érdekel, mi hajt minket, mitől válik valaki példaképpé, és milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy igazán önmagadként merj létezni.

Örökké tanítani akartam. Adni magamból. Csak nem tudtam, mit.

Azt pedig, amin megállás nélkül gondolkodtam, úgy éreztem, nem érdekli senkit.

Halál. Veszteségek. Felépülés. Gyász.

És egyszer csak minden értelmet nyert.

Ma minden mondat, amelyet egykor magamból kiszenvedtem, és amely kezdetben engem mentett meg, a klienseimnek ad mankót, kapaszkodót vagy válaszokat.

Hihetetlen élmény látni, amikor egy-egy beszélgetésben valami megmozdul bennük. Amikor kapaszkodót találnak, változnak, épülnek, és lassan közelebb kerülnek ahhoz, hogy jobban legyenek.

Tudom, hogy ennél több történik.

Kapcsolódás.

Isteni kísérés ez. Én vagyok a csatorna. Nem én tudok. Én csak a szócső vagyok. Vagy a tükör.

Ilyenkor érzem, mennyire egyek vagyunk ott belül és legvégül. Ezért tudunk hatni egymásra. Ezért történhet meg, hogy a kapcsolat által valami bennünk is gyógyul.