Ma reggel úgy keltem fel, mint az elmúlt huszonhárom évben szinte minden egyes alkalommal, és mégis történt valami különös, mert amikor kinéztem az ablakon, és megláttam a napsütést, azt a csendes, teljesen hétköznapi, mégis valahogy tiszta pillanatot, egyszerűen belém hasított egy felismerés, amelyet már sokszor megfogalmaztam magamban gondolati szinten, de most először nem csak értettem, hanem éreztem is a testemben, az idegrendszeremben, a teljes lényemben.

Azt vettem észre, hogy én ezt a pillanatot nem önmagában látom, hanem mindig hozzáteszek valamit, egy szűrőt, egy láthatatlan kiegészítést, egy DE szócskát, amely szinte automatikusan, minden tudatosság nélkül jelenik meg bennem, és amely így hangzik: ez a nap szép, de nem lehet igazán szép, mert nekem nincs anyám. 

És ebben a pillanatban vált teljesen egyértelművé számomra, hogy nem a valóság az, ami korlátoz, hanem az a mód, ahogyan értelmezem azt, amit látok és amit megélek, mert valójában nem a napsütés kevesebb, nem a kedd értéktelenebb, nem a jelen pillanat hiányos, hanem én helyezek rá egy olyan szűrőt, amely már a kezdet kezdetén eldönti, hogy ez a nap számomra nem lehet teljes.

Ez a felismerés nem egy nyugodt, szépen kibontakozó gondolatként érkezett meg, hanem egy nagyon erős testi élményként, amelyben egyszerre volt jelen a feszültség, a düh, a harag, a szégyen, a bűntudat, ugyanakkor egy mély, felszabadító öröm is, mert miközben éreztem, hogy valami szétszedi azt a rendszert, ahogyan eddig éltem, azt is tudtam, hogy valami új kezdődik el bennem.

Már nem ott tartok, ahol 23 évvel ezelőtt. És ma már nem ugyanarra van szükségem, mint akkor. Gondolkodásban, hozzáállásban, és ideológiákban sem. A gyászom is folyton változik. Formát vált. Ahogyan éppen most is teszi. Nem eltűnik, mert az nem lehetséges. De a súlya, lelkemhez való kitettsége alakul. 

 Ez a felismerés nem a semmiből jött, és nem egyik napról a másikra történt meg, hanem egy hosszú, sokszor kanyargós, sokszor fájdalmas folyamat eredménye, amelynek minden állomása szükséges volt ahhoz, hogy ma egyáltalán eljuthassak ide.

Mert az én történetemben nem ott kezdődött a gyász, hogy elkezdtem gyászolni.

Hanem épp ellenkezőleg.

Volt egy hosszú időszak, amikor nem tudtam gyászolni, amikor nem volt rá tér, nem volt rá lehetőség, mert a túlélés volt az elsődleges, és ahhoz az kellett, hogy ne gondoljak rá, hogy eltoljam, hogy elfojtsam, hogy valahogy működjek tovább abban a valóságban, amelybe belekerültem. Ez nem döntés volt, hanem egy szükségszerű működés, egy olyan belső alkalmazkodás, amely akkor és ott segített életben maradni. Muszáj volt élnem, mert ez egy evolúciós ösztön. A túlélés mindent felülír, még egy halott anya emlékét is, ha az áll érdekedben, hogy ne pusztulj el.

Én csak később, sok évvel később jutottam el oda, hogy egyáltalán megengedjem magamnak, hogy gyászoljak, hogy kimondjam, hogy hiányzik, hogy fáj, hogy beszéljek róla, hogy kapcsolatot létesítsek vele, hogy felvegyem azt az identitást, hogy én gyászoló vagyok, hogy én az vagyok, akinek meghalt az anyja.

Ez a szakasz nélkülözhetetlen volt. Nekem ez sok évi elfojtás, és betegség árán érkezett meg. Annyira jól csináltam az "én jól vagyok" álarcot, hogy magam is azt hittem, nincs az anyukám emlékével dolgom. Mindig volt baj velem, és az életemmel, de sosem gondoltam arra, hogy valahogy ennek köze lenne ahhoz, hogy nem gyászoltam meg az édesanyámat. 

Amikor végre láttam a valóságot, megérkezhetett a hiány és fájdalom, ami hónapokra maga alá temetett, de végre azt éreztem létezem. A fájdalommal lettem azonos. Mégis, volt ebben valami csodálatos felszabadultság. Jó volt végre felszínre hozni a sérelmeket, a hiányokat. Meglátni összefüggéseket, amik annyira nyilvánvalóak voltak, én mégse vettem őket észre hosszú éveken át. Elérkezett a feldolgozás fázia. A szembenézés, megbocsájtás szakaszai. Látnom kellett, mi is történt velem valójában, és főképpen végig kellett érezni újra és újra a fájdalmát, erejét annak, ami történt velem.

Ahhoz, hogy most azt mondhassam, hogy el akarom engedni ezt a gyászoló identitást, előbb bele kellett állnom, meg kellett élnem, meg kellett tapasztalnom, hogy mit jelent ebben a szerepben lenni.

És ezért nagyon fontos számomra, hogy ezt a pontot perspektívába helyezzem, mert amit most leírok, az nem egy elvárás, nem egy útmutató, és semmiképpen nem egy olyan üzenet, amit bárki önmagára kötelező érvényűvé tehetne, hanem egy adott állomás egy folyamaton belül, amely mindenkinél másképp néz ki, más tempóban történik, és más időpontban érkezik el. És az is rendben van, ha sosem érkezik el. Ez az én utam.

A gyász útja egyéni.

A jelenség, hogy a veszteség után kialakítunk egy belső értelmezést önmagunkról és az életünkről, az nagyon is univerzális.

Valamilyen mondat mindannyiunkban megszületik.

Lehet, hogy az, hogy "én már soha nem lehetek boldog, ha Ő nincs."

Lehet, hogy az, hogy "én már soha nem leszek teljes".

Lehet, hogy az, hogy "nekem már mindig nehezebb lesz, nem jár semmi jó nélküle."

És ezek a mondatok nem csak gondolatok maradnak, hanem elkezdik meghatározni azt, ahogyan élünk, ahogyan reggel felkelünk, ahogyan ránézünk a saját lehetőségeinkre.

A pszichológia ezt több oldalról is leírja: egyrészt megjelenik a kontrafaktuális gondolkodás, amikor egy elképzelt, "mi lett volna, ha" típusú valósághoz mérjük a jelenünket, másrészt kialakulnak mélyebb alapmeggyőződések, amelyek szinte láthatatlanul szervezik a tapasztalatainkat, és harmadrészt ott van az a kötődési lojalitás is, amely miatt úgy érezzük, hogy nem lehetünk igazán jól, mert azzal mintha elárulnánk azt, akit elvesztettünk.

Úgy érzem, féltem attól, hogy anyu halála után még több rossz történik. Meg akartam védeni magam a további fájdalomtól, ami azzal járt, hogy előre eldöntöttem, hogy semminek nem lehet jó vége. Nekem nem jár már teljes élet. Én már csak vesztes lehetek, hiszen nincs anyám. Előre lemondtam minden jóról, azért, hogy többet ne kelljen megélnem a veszteségek fájdalmát. Így aztán cinikus lettem, kemény, gőgös, nagyképű, távoli, érzéketlen. Olyasvalaki, akit nem érint meg semmi, mert eleve fel volt készülve minden rosszra. Minden mondatom a fejemben így zajlott: ez jó lehetne, de... 

Védtem magam a DE szócskával.

De ezzel elfelejtettem örülni, hinni, remélni, jót várni, jót feltételezni. Megkeresni minden napban azt, amiért hálás lehetek. És önmagamhoz is kőkemény lettem. Hiperkritikus. Gyáva. Közben tökéletességre vágytam, de sosem jártam a közelében sem. Csúnyán, önbántalmazóan beszéltem magammal. Sanyargattam a lelkem. Nem tűrtem neki el semmi tévedést, de ha megtörtént, akkor pedig kicseszettül szégyelltem magam. Hiszen rendszeresen megtörtént, hogy a közelébe sem kerültem annak a mércének, amihez mértem magam.

Azt az életet vártam el magamtól, amit azok jártak be, akiknek stabil családi hátterük volt. Az átlag Instagram csoda életet vártam el magatól. Azt az életet, ami a körülöttem élőknek így, vagy úgy megadatott. Nem értem be kevesebbel az elvárások szintjén. Viszont semmit sem tudtam teljesíteni. Örökké lemaradásban voltam a kortásraimhoz képest.

 Problémás voltam. Kevésbé kiartó. Léha. Különc. Fura. Azt éreztem, hogy mindent rosszul csinálok, és mindent magamnak köszönhetek. Minden rossz az én bűnöm, az én felelősségem, az én hibám. Sosem a körümények, sosem az, ami történt velem, sosem az, hogy az én életem ezzel a csomaggal akkor sem átlagos, ha én így akartam látni. 

Mindenki helyett is én akartam felelősséget vállalni. Mindet én akartam megjavítani, jóvá tenni. Megmenteni. Megváltoztatni. Azt éreztem a világ súlya van a hátamon, nem tehetem le, és csak én változtathatom meg.  A bukás bele volt kódolva ebbe a gondolkodásmódba. Mindent kontrollálni akartam, azért, amiért azt az egy kontrollt nem tudtam a kezemben tartani, ami ahhoz segített volna, hogy az anyukám éljen.

El is buktam. Padló. Mélypont. Nincstelenség. Szívfájdalom. Műtét.

Az, hogy fel tudtam állni, az azért volt, mert végre valaki meglátta mindezt bennem. Egy szempár nem látott bűnösnek. Annak látott, aki voltam. Egy magára maradt kislány, akinek hiányzik az anyukája, csak nem meri ezt bevallani még magának sem. Ha ez a szempár nem vesz észre engem, és nem kezd látni engem úgy, ahogy én képtelen voltam, ma már nem élnék. Ezek nem nagy szavak. Tény. Teljes önpusztításból hozott vissza egyetlen ember kegyelme.

Valóban megvalósítottam azt a mondatot, amit anyu halála után mondogattam magamnak. Azt, hogy az én életemnek vége van. Anyu nélkül már soha nem lesz olyan az életem, amilyen lehetett volna, ha él. Vagyis 17 évesen lemondtam a teljes élet lehetőségéről, és arra kárhoztattam magam, hogy mostmár az elkövetkező 70 évemben érjem be valami értéktelenebb, rosszabb, nehezebb, méltatlanabb élettel. Mert ez jár annak, akinek meghal az anyja. Minden mondatomba belecsavarodott a DE szócska.

Büntettem magam ezekkel a mondatokkal, de én ezt fel sem ismertem. Hosszú évtizedek teltek el így. Ott lett volna a gyászom, amit megélhetek, az is épp elég lett volna, de én a boldog jövőm lehetőségét is elvettem magamtól pluszban.

Itt és most, viszont világosan látom már a teljes képet. Nem kell büntetnem magam tovább.

Mindaz, amit mondogattam magamnak anyu halála után, az nem a valóság, hanem egy értelmezés.

Én tettem ezt az értelmezést, akkor van lehetőségem arra is, hogy elkezdjem levenni.

Ez nem azt jelenti, hogy a gyász eltűnik, nem azt jelenti, hogy a hiány megszűnik, és nem azt jelenti, hogy egyik napról a másikra minden könnyűvé válik, hanem azt jelenti, hogy elkezdem észrevenni, amikor a "DE" szó megjelenik a mondataim végén, és elkezdem megengedni magamnak azt, hogy ez a "DE" ne vegye el mindazt, ami előtte volt. 

Tudatossággal észrevehetem, amikor éppen megint azt kezdem el csinálni, hogy a lehetőségeket is elveszem magamtól. És ezek ám automatikusan jönnek. 23 éve tanítom magamnak, hogy mindig legyen ott a "DE" szócska. 

Attól, hogy én jól vagyok, az édesanyám nem lesz kevésbé halott, attól, hogy én boldog vagyok, a veszteség nem lesz kisebb. Attól, hogy én élek, nem felejtem el őt.

De attól, hogy minden egyes pillanatot leértékelek, semmi nem lesz jobb.

És talán ez volt a legfontosabb felismerés ebben a reggelben.

Hogy nem a múltamat akarom megváltoztatni, hanem a jelenhez való viszonyomat.