/Az előző heti blog folytatása/

Ki vagyok én? Ezt a kérdést naponta tesszük fel magunknak miután megtörténik velünk az elképzelhetetlen veszteség. Én legutóbb arra jöttem rá, hogy édesanyám nekem a gyászoló identitását hagyta örökül, amikor 17 éves koromban elment, és nem azt, amit szerettem volna megkapni kamaszként: a felnőttek identitását.

Bárcsak tudnánk mi emberek, mi az élet maga, mi az értelme, és hogyan is kell élni valójában...

Ma egy videót hallgattam, ahol egy hölgy beszélt arról, hogy mennyire megrendülten vette tudomásul, hogy láthatatlanná vált az új énje, mikor egy súlyos veszteség érte, meghalt a férje. Ő az özvegyek gyászáról beszélt és az ő személyes megéléseiről, de abszolút azonosulni tudtam vele.

A szívemben hordozlak mindig. Ott vagy velem minden lépésemnél. És ezt csak most vettem észre, mikorra már évek óta minden más helyen kerestelek, szüntelenül.